Thomas Hopko

"Az ortodox istentisztelet" I.

Fordította: Imrényi Tibor, Polgár Györgyi

 

 

Forrás: https://www.ortodox.hu

Letöltve: 2011. január 30.

  

I.

A templom épülete

 


A templom

 
Az Ortodox Egyház két évezredet átfogó törté nete során kialakult a templomépítészet sajátos stílusa. Ezt a stílust leginkább az a törekvés jellemzi, hogy megjelenítse az ortodox kereszténység alapélményét: Isten velünk van.


Az a tény, hogy Krisztus, az Immánuel (melynek jelentése: "velünk az Isten") eljött, meghatározza az ortodox templomépület formáját. Isten az emberrel van Jézus Krisztusban, a Szentlélek által. Isten lakhelye az emberben, az emberek között rejlik. "A Magasságos nem emberkéz alkotásaiban lakik" - idézi Szent István az ószövetségi prófétákat (Ap Csel 7:48). Szent Pál pedig így tanít az emberről, mint Isten templomáról:

 

"A sarokkő pedig maga Jézus Krisztus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és őbenne ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által." (Ef 2:21-22)

 

Ugyanezt erősíti meg Szent Péter:

 

"Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz,... ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá,...hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által." (1 Pét 2:4-5)


"Mi az élő Isten temploma vagyunk" - olvassuk a 2. Korinthusi levélben (6:16). Az ortodox templomépítészet ezt a hitet és alapélményt akarja közvetíteni.


Ezt az építészet szemeinkkel megtapasztalhatóvá teszi, hogy Isten az emberekkel van, bennük lakozik és bennük él Jézus Krisztus és a Szentlélek által. Mindezt a kupola vagy a boltozatos mennyezet jeleníti meg, amely a keresztény templomnak, Isten Népe házának a koronája. Szemben a csúcsívekkel, amelyek Isten felé a magasba törnek, a kupola, illetve a tágas, mindent átölelő mennyezet azt a benyomást keltik, hogy Krisztus "egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, azt is, ami a földön van" (Ef 3:1O), de azt is kifejezik, hogy Benne mindannyian "teljességre jutunk, az Isten mindent átfogó teljességéig." (Ef 3:19)

Az ortodox templom belseje úgy van kialakítva, hogy a mindenség Istenben megvalósuló egységét sugározza. A templom nem azért épül, hogy az Utolsó Vacsora színhelyét ábrázolja, nem is azért, hogy olyan emberek találkozó helye legyen, kiknek élete kizárólag e földi lét korlátjai között zajlik. A templom épületének mintája a Jelenések Könyvében ábrázolt Isteni Ország. Ebben előttünk áll az oltárasztal, Krisztus trónusa, melyen mint Isten Igéje az Evangéliumos Könyvben és mint Isten Báránya az Eucharisztikus Áldozatban Ő maga van jelen. Az asztal körül vannak az angyalok és a szentek, a Bárány és az Ige szolgái, akik dicsőítik Őt - és Rajta keresztül az Atyát - a Szentlélek által sugallt szüntelen imádatban. A földön élő hívő keresztények, akik már ehhez a szent gyülekezethez tartoznak - "polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek" (Ef 2:19) - a templomban belépnek Isten Országának örök imádásába. Ezért az ortodox felfogás szerint az előcsarnok a világ szimbóluma. A templomhajó a templomnak az a helye, ahol Isten népe, gyülekezete áll. Az oltárrész pedig a szentély, a szent hely, az Isten Országa.



Az oltárasztal


Mint említettük, az egész templomépület az oltárasztal körül összpontosul. Az oltár nem csupán az Utolsó Vacsora asztalát jelenti. Szimbolikusan és misztikus értelemben Isten Országának mennyei trónja és asztala, Krisztusnak, az Igének, Báránynak és Istennek, az örök élet Királyának asztala, aki minden teremtmény fölött dicsőségesen uralkodik.


Az Evangéliumos Könyv mindig az oltár "trónusán" fekszik. Az oltárasztalon megy végbe Krisztus Vértelen Áldozatának felajánlása az Atyának. Az oltárról kapjuk az Élet Kenyerét - az Úr húsvéti vacsorájának Testét és Vérét. Ez az asztal "Isten Országának az asztala". (Lk 20:30)


Ortodox hagyomány szerint az oltárasztal gyakran faragott fából vagy kőből készül. Rendszerint színes terítő borítja, ami isteni, mennyei jellegére emlékeztet. Többnyire arányos, egyszerű asztal, gyakran szabályos kocka alakú, és mindig szabadon áll, hogy körbe lehessen járni.

 

Az oltáron található az antimenzion. Ez egy terítő, amelyen Krisztus Sírbatételének ábrázolása látható, valamint a püspök aláírása, amely engedély is egyben a helyi közösség számára, hogy mint helyi egyházi közösség egybegyűlhessen.


Az antimenzion szó szerint jelentése: "asztal helyett". Az Egyház vezetője ugyanis a püspök, így az antimenziont a püspök saját asztala helyett használják, mivel ő saját templomában, a székesegyházban tartózkodik, ahol székhelye, katedrája is található.


Az antimenzion belsejébe egy szent ereklyéjét szokták belevarrni, rendszerint testének egy darabkáját, ami azt jelképezi, hogy az Egyház a mártírok vérére és Isten szent embereinek életére épül. E szokás korai egyházi gyakorlatból ered, amikor a keresztények azok sírjánál gyűltek össze és ünnepelték az Eucharisztiát, akik keresztény hitükért éltek és haltak meg. Általában a szent ereklyéjét magába az oltárasztalba is beépítik.


Az oltárasztalon áll a szentségtartó, melynek formája rendszerint templomépületre emlékeztet, és amelyben a betegek és haldoklók számára félretett Szent Eucharisztiát őrzik. Az oltár mögött gyakran egy hétágú gyertyatartó áll, amely az ószövetségi Templom hagyományából származik.


Általában elmondható, hogy az istentisztelet és a templomépítészet ortodox hagyományában kiemelkedő szerepe van a jeruzsálemi Templomnak, mint annak a "lélekben és igazságban" megvalósuló istentisztelet "prototípusának", amely Isten Országára jellemző (Jn 4:23).

 


A kereszt jele


Az oltárasztalon található a kézikereszt, amelyet áldásadásra használnak, és a hívek is megcsókolhatják. A kereszt jele egyébként mindenütt fellelhető a templomban: a szent edényeken, az analógionokon, asztalokon és ruhákon.


A kereszt a legfontosabb keresztény szimbólum; nemcsak úgy, mint a világ Krisztus kereszthalála által történő üdvözítésének eszköze, hanem mint állandó tanúja annak, hogy az emberek csak úgy lehetnek valóban keresztények, ha a kereszttel úgy élnek, mint evilági életük igazi értelmével. "Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét és kövessen engem." (Mk 8:34)


A keresztények ezért jelölik meg magukat a kereszt jelével. Az ortodoxok a Szent Háromságot szimbolizálva a mutató, középső és hüvelykujjukat összeérintik, és így vetik magukra a keresztet a fejtől a mellkasig, majd a jobb válltól a bal vállig. Ez az egyedi és mindent átfogó jelkép azt mutatja, hogy a kereszt keresztény életünk ösztönzője, ereje és igazi értelme, de azt is, hogy az ember értelmének, szívének, erejének Isten és az ember iránti szeretet szolgálatában kell állnia.



Az előkészületi (proszkomidia) asztal


Az oltárral szemben állva attól balra található az előkészületi asztal, amelyen a pap előkészíti a kenyeret és a bort a liturgiára. Rajta áll a kehely a bor számára és a diszkosz - egy talpas kerek tányér - a kenyér számára. Ezeket az edényeket rendszerint ikonográfiai ábrázolások, keresztény szimbólumok és a kereszt jele díszítik.


Ugyancsak az asztal tartozéka egy különleges, liturgikus kés, melyet jelképesen lándzsának neveznek és az áldozati kenyér vágására használnak, valamint egy kanálka, mellyel a hívők áldoztatása történik. A diszkosz és a kehely különleges terítőket kap, a diszkosz ezenkívül egy kereszt alakú, fémből készült csillagot, amely az eucharisztikus kenyér fölé kerülő terítőt tartja. A szivacs és a kendő a kehely kitörlésére szolgál a liturgia után. Az előkészületi asztal hasonlóan díszített, mint az oltárasztal.


A proszkomidia asztal fölött különféle ikonok találhatók. A legelterjedtebb a Gecsemáné kertben imádkozó Jézus ikonja: "Távozzék el tőlem ez a pohár". Egy másik Krisztus Születését ábrázolja, bár ez az ikon a Szent Liturgia egyfajta szimbolikus értelmezésére emlékeztet és nem kapcsolódik szorosan az Egyház alapvető liturgikus hagyományához.



Az ikonok


Az Ortodox Egyházban az ikonok - a hit misztériumán keresztül - Isten velünk való jelenlétének valóságáról tanúskodnak. Azaz nem csupán emberi képek, vagy az ima és az elmélkedés vizuális segédeszközei, hanem Isten Országának jelenlétéről tanúskodnak számunkra, de egyúttal saját jelenlétünkről is ebben az Országban az Egyházon keresztül.


Az ortodox hit szerint az ikonok nemcsak megengedhetők, hanem lelkileg szükségesek is, mert "az Ige testté lett, itt élt közöttünk" (Jn 1:14). Krisztus valódi emberré lett, és mint ember valóban "Ő a láthatatlan Isten képe" (Kol 1:15, 1 Kor 11:7, 2 Kor 4:4).


Az ikonosztáz az Ortodox Egyházban Krisztussal, Istennek Szülőjével és az összes szentekkel való egységünk jelképe, tehát Istennel való egységünket fejezi ki.


Az oltárasztal, Isten Országának Ünnepi Asztala, az úgy-nevezett Királyi Ajtó mögött van, a Szűz Máriát a Gyermek Jézussal, valamint a megdicsőült Krisztust ábrázoló ikonok között, azt jelezve, hogy mindaz, ami az Egyházban velünk történik a Krisztus két Eljövetele közötti időben zajlik: Szűz Mária által mint Megváltó jött el, az idők végén pedig úgy jelenik majd meg mint Király és Bíró.


A Királyi Ajtón lévő ikonok Krisztus örömhíréről, a Megváltás evangéliumáról tesznek tanúságot a jelenben. Láthatjuk a négy evangélistát, akik megörökítették az evangéliumokat, és gyakran az Örömhírvétel ikonját is, mint az "evangélium" első kinyilatkoztatását a világ számára. (Görögül az örömhír - evangelion, az evangéliumok szerzői - evangelistoi, az Örömhírvétel - evangelismos.)


A Királyi Ajtó fölött található az Utolsó Vacsora képe, a keresztény hit központi titkának és a világban élő Egyház egységének ikonja. Látható tanúbizonyságául annak, hogy mi is részesei vagyunk "a Bárány menyegzői vacsorájának" (Jel 19:9), hogy mi is áldást kapunk Krisztustól arra, hogy "együnk és igyunk az Ő asztalánál az Ő országában" (Lk 22:3O), és hogy "boldog az, aki Isten Országának vendége" (Lk 14:15).


A Királyi Ajtók fölött és mellett szentek ikonjai láthatók. Az első sorban lévő diakónusi - azaz az oltárban segédkezők számára lévő - ajtókon általában diakónusoknak vagy angyaloknak, tehát Isten szolgáinak ikonjai találhatók. Ugyanebben a sorban, más kiemelkedő szentek és események ikonjai mellett, annak a személynek vagy eseménynek az ikonja is szerepel, akinek vagy amelynek tiszteletére a templom épült. Az ikonosztáz méretétől függően szerepelhet rajta több ikonsor is az apostoloknak, az Egyház fő ünnepeinek, a prófétáknak és más, Isten különleges kegyelmét elnyert szent embereknek az ikonjaival, melyek fölött koronaként Krisztus Keresztrefeszítésének az ikonja áll.


Az elmúlt századokban az ikonosztáz a legtöbb ortodox templomban igen díszessé vált, tényleges fallá fejlődött, mely inkább elválasztja, mint egyesíti a hívőket az oltárral. Az utóbbi években sokfelé tapasztalható változás. Az ikonosztáz ezekben a templomépületekben maguknak az ikonoknak ad elsőbbséget, és ismét inkább az ikonok "állványa", mint határozott válaszfal.


Az ikonosztázon kívül az ortodox templom épületében gyakran találhatók ikonok vagy freskók a falakon és a mennyezeten. Az egyházi kánonok előírása szerint az épület középpontjában kell lennie a Mindenható Krisztus ábrázolásának, és az oltárrész fölött a Megváltót a szíve alatt hordó Szűz ikonjának. Ez utóbbit az "Egyház képmásának" is nevezik, mivel maga Mária a hívők teljes közösségét jelképezi, azokét, akikben Krisztusnak kell lakoznia. Szokás olyan szentek ikonjait is elhelyezni az oltárrészben, akik az Egyház liturgiáit és himnuszait alkották. Közvetlenül az oltárasztal mögött rendszerint a Megdicsőült Krisztus képe látható, trónuson ülő, dicsőséggel szineváltozott, vagy a halálból feltámadó alakjában. De olykor úgy is, amint a Szent Eucharisztiát ajánlja fel.



A szertartási ruhák


Az Ortodox Egyházban a papság különleges ruhákba öltözik a liturgikus szolgálatra. Két alapvető öltözet van, amelyeknek egyike a "keresztelési köntös". Ez a köntös, melyet püspökök és papok hordanak a Szent Áldozat bemutatásakor, és amelynek mindig fehér színűnek kell lennie, az "üdvösség köntöse": az a fehér ruha, amelybe a keresztény öltözik megkeresztelésének napján, és amely az új jézusi embert és az Isten Országában való életet jelképezi (Jel 7:9). A másik alapvető ruhadarab a keresztény papság számára az epitrachilion (stóla), mely a nyak körül a vállon helyezkedik el. Ez a pásztori hivatal jelképe, és eredetileg gyapjúból készült, a bárányokat, azaz Krisztus nyájának tagjait jelképezve, akikért a pásztor felelős. Mind a püspök, mind a pap viseli ezt hivatásának gyakorlása közben, tanúságot téve arról, hogy az Egyház szolgái egyedül Krisztus nyájának tagjaiért élnek és cselekednek.


Az Egyház történelmi fejlődése során a papság ruházata is bővült. Különleges kézelők járultak a diakónus, a pap és a püspök ruháihoz, hogy a szent szolgálatot végzőt ne zavarja ruházatának ujja. A pap zsoltárverseket olvas, miközben felveszi a kézelőket, emlékeztetőül, hogy kezei Istenhez tartoznak.


Egy külön öv is járul a ruházathoz, azzal a céllal, hogy összefogja az egyes ruhadarabokat. Amikor a pap felveszi az övet zsoltárt mond, arra emlékezve, hogy Isten az, Aki "erővel övezi fel", hogy teljesíthesse szolgálatát. Csak püspök és pap viseli ezt a liturgikus övet.


A papság minden rendje, a diakónus, a hypodiakónus, sőt a felolvasó is viselheti azt a különleges köntöst, melynek neve sztichárion. Ez is minden bizonnyal a keresztelési köntöst jelképezi, csak díszesebb, jobban kidolgozott formában. A diakónus és a hypodiakónus egy orárion nevű "stólát" is magára ölt, amely eredetileg bizonyára azt a célt szolgálta, hogy erre jegyezzék fel a liturgikus könyörgéseket. a diakónus imádkozó mozdulattal tartja fel az oráriont, amikor a Szent Liturgia ráeső részét kezdi énekelni. A hypodiakónus hátán kereszt alakban köti meg orárionját.


A pap tehát keresztelési köntöse felett epitrachilionját, kézelőjét és övét viseli. Ezenkívül egy felónion nevű bő ruhát is magára ölt, mely hátul egész testét befedi, elöl pedig dereka alatt ér véget. Ez a ruhadarab valószínűleg a korai keresztény idők hivatalos viseletéből fejlődött ki, és biblikus hatásra a papi hivatással azonosították. Amikor a pap magára ölti a 131. (132.) zsoltár sorait mondja:

"Papjaid, Uram, igazságba öltözködjenek, kegyeltjeid pedig örvendve örvendezzenek; mindig, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámin."


A hagyomány szerint valószínű, hogy a püspök is viselte a felóniont, amely fölé az omofórion került, a helyi Egyház vezető pásztora, a püspöki hivatal jeleként. Amikor a törökök a XV. században elfoglalták a keresztény birodalmat, a keleti keresztény püspökök a török uralom alatt élő összes keresztény fölött civil hatalmat gyakorolhattak. Mivel a keresztény birodalom többé már nem létezett a püspökök átvették az egykori császári jeleket, és úgy kezdtek öltözködni, ahogy egykor a keresztény polgári uralkodók öltöztek. Így kezdték el viselni a szakkoszt, a császári köntöst és a mitrát, a császári koronát. A Szent Liturgián a sasra ("orlec") álltak, kezükben a pásztorbottal, mely inkább világi, mint pásztori funkciójukat jelezte. Ugyancsak használatba jött a deszpota (vladika) megszólítás, mely szintén inkább a püspök földi hatalmára utalt. A papság hosszú hajat növesztett, amely korábban ugyancsak földi hatalom jelképe volt. A XVII. században, Nyikon pátriárka reformjai idején, az Orosz Egyház is átvette mindezt püspökei számára.


Az Egyházban e jelek közül néhány új, "spirituális", biblikus jelentést is kapott. Így a mitra a keresztény győzelem jelképévé vált, melyet a szentek nyernek el, és Krisztussal együtt uralkodnak (Jel 4:4). A "sas" a Mennyei Jeruzsálembe való repülés jelképe lett, mivel ez a klasszikus bibliai szimbóluma Szt. Jánosnak és a negyedik evangéliumnak (Jel 4:7; Ez 1:10). A pásztorbot pedig Mózes botját jelképezte (Kiv 4:2).


Az Egyház történelmi útja során tehát csak egy későbbi fázist jelent a püspöki hivatal e járulékos jeleinek a kialakulása.

Az Ortodox Egyházban, a püspöki szolgálattal összefüggésben, két különleges gyertyatartó használata is kialakult, amelyekkel a püspök a hívőket áldja meg. Az egyikben három (trikirion), a másikban két gyertya (dikirion) van elhelyezve. Az ortodox hit két alapvető misztériumát jelképezik: a Háromságban Egy Istent, és Jézus Krisztusnak, a Megváltónak két, tökéletes isteni és tökéletes emberi természetét.


Az Ortodox Egyházban a püspökök és a papok más speciális ruhadarabokat is viselnek. Kettőt kell ezek közül megemlíteni: az egyik a négyszögletű "nabedrennyik", a másik a rombusz alakú epigonátion (palica). Az elsőt csak papok viselik, mint kitüntetést, a másikat pedig püspökök, de néhány pap is megkaphatja szolgálatáért járó jutalom gyanánt. Valószínű, hogy mindkettő eredetileg "liturgikus törülköző" volt. Szimbolikusan a lelki erőt jelképezik: a hit kardját és Isten igéjét. A Szent Liturgia idején viselőjük oldalán találhatók.


Vannak ezenkívül papi fejfedők is, amelyeknek néhány Ortodox Egyházban különleges jelentőségük van. Ezek a csúcsos "kalap" (skufja) és a henger alakú kamilavka. A kamilavkát általában minden görög pap viseli, de más Egyházban csak néhányan, külön kitüntetésként. A kamilavka lehet fekete vagy lila; a szerzetesek és püspökök fekete fátyollal hordják. A "skufját" szerzetesek, és az orosz hagyomány szerint néhány nős pap viseli - kitüntetés formájában - de ez utóbbi esetben a skufja általában lila színű. Szintén az orosz hagyományhoz tartozik, hogy egyes családos lelkészek megkapják azt a megtiszteltetést is, hogy a Liturgia során mitrát viseljenek. Más Ortodox Egyházban ezt csak püspökök és kolostorok főapátjai (archimandriták) vehetik fel. Általában elmondható, hogy a papi fejfedők használata, különösen a nyugati Ortodox Egyházakban, egyre inkább kiszorul a gyakorlatból.


Végül meg kell említenünk a püspökök és a papok által viselt mellkeresztet. A püspökök Mária és a Gyermek Jézus képmását is magukon hordják, amit panagiának neveznek. Ugyancsak az orosz hagyomány szerint minden pap viseli mellkeresztet. Más helyi Egyházakban csak azok, akik különleges jogot kapnak erre, egyházi kitüntetés formájában.


Ahogy a történelem folyamán a különböző egyházi öltözékek kialakultak, egyre bonyolultabbá, és talán kicsit túlzóvá is váltak. Ma az általános tendencia az egyszerűsítés felé mutat. Immár majdnem bizonyosra vehetünk egy olyan folyamatos fejlődést az egyházi ruházatokban, amely az Egyházat az eredeti keresztény, biblikus és szentségi ihletésű gyakorlat felé vezeti.


Az Ortodox Egyház azonban határozottan kitart amellett, hogy a liturgikus ruházat nélkülözhetetlen a valódi istentisztelethez, amely nem más, mint a dicsőséges Isten Országával való közösség megvalósulása, azzal az Országgal, amely még csak ezután jön el, de amely ugyanakkor már velünk is van Krisztus Egyházának misztériumában.



Keresztény szimbólumok


Az Ortodox Egyház bővelkedik a szimbólumok használatában. Ezek a szimbólumok olyan valóságok, amelyeknek hatalma és képessége van arra, hogy megjelenítsék Istent az embernek, olyan jelek, amelyek rajtunk és önmagukon túlmutatva az örök és isteni dolgokkal való igazi egységre és ismeretre vezetnek. A már említett keresztény szimbólumok között vannak az ikonok, a kereszt jele és a liturgikus ruhák. Ezenkívül megemlíthetjük a különféle színek használatát, melyeknek megvan a sajátos jelentésük, valamint a fény használatát, elsősorban a gyertyák természetes fényét, amely Krisztushoz vezet bennünket, Aki a világ és Isten Országának a fénye. Általában elmondható, hogy a fény egyetemes szimbólum, az Igaz, a Szép és a Jó Isten misztikus jelenlétére utal. Majdnem minden vallásban, filozófiában és művészi ábrázolásban megtalálható.


Az Ortodox Egyház a Bibliát követi a tömjén használatával (Kiv 3O,8; Zsolt 141,2; Lk 1,9; Jel 8,3). A tömjén az ima, a lelki áldozat felszállásának és az Isten Országa jó illatának a szimbóluma.


Az Egyház használ kenyeret, bort, búzát, olajat, vizet, virágot és gyümölcsöt is Isten szeretete, kegyelme, jósága, élete, sőt valóságos jelenléte szimbólumaként, amely az embernek a teremtésben és a megváltásban adatott. Valójában a teremtés minden eleme létének "igazságát" Isten kifejezéseként és megjelenítéseként találja meg, Isten jelenlétének és a világban való cselekvésének szimbólumaként. Ez a magyarázata, hogy az Egyház ilyen módon használja őket.


Az Egyházban a grafikus keresztény szimbólumok közé tartoznak Krisztus nevének kezdő- és összes betűi, a Szent Háromságra utaló háromszög, az örökkévalóság köre, a hal, amely Jézus Krisztust, Isten Fiát, a Megváltót jelképezi, a szem, amely Isten mindenütt való jelenlétére emlékeztet, a reménység horgonya, a hit sziklája, Isten megemésztő jelenlétének a lángja, a szőlőtő, amelynek Jézus önmagát nevezte - "Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők" (Jn 15,5), az Alfa és az Ómega (Jel 1,8), a korona és a bot, Krisztus királyságának jelképei, és sok más szimbólum, melyeknek mindegyike Isten világot megváltó jelenlétének és cselekedetének valamelyik megnyilvánulását fejezi ki.


A szimbólumok használata a kinyilatkoztatásnak és a közösségnek egy olyan formája, amely túlmutat a puszta verbális vagy intellektuális közlésen. A szimbólumok halála akkor következik be, amikor mesterségesen találják ki őket, racionálisan magyarázzák meg, vagy olyan puszta "illusztrációvá" redukálják, melyeknek jelentését az ember a maga élő, lelki látása és tapasztalása szintjén nem tudja azonnal felfogni.