Az utak sokfélesége

Forrás: Hilarion (Alfejev) püspök (2005): A hit titka. Bevezetés az Ortodox Egyház teológiájába és lelkiségébe. Magyar Ortodox Egyházmegye. Budapest. 15-18 pp.

Az emberek különböző utakon jutnak el Istenhez. A Vele való találkozás időnként hirtelen és váratlanul történik, időnként pedig a találkozást keresések, kétkedések, kiábrándulások előzik meg. Egyes esetekben Isten „utoléri” az embert, rajtaüt az emberen, máskor az ember maga talál rá Istenre, maga fordul Felé. Az Isten felé fordulás megtörténhet korábban vagy később, gyermek- vagy ifjúkorban, felnőtt embernél, vagy idős korban. Nincs két olyan ember, aki egyazon úton jutott volna el Istenhez, és nincs olyan kitaposott út, amelyen még egyszer végig lehetne menni a másik után. Itt mindenki felfedező, mindenkinek magának kell megtennie a teljes utat, magának kell megtalálnia a személyes Istenét, Akihez ezekkel a szavakkal fordulunk: „Istenem, én Istenem!” (Zsolt 62,2). Isten egy és ugyanaz minden ember számára, de nekem kell Őt megismernem, az én Istenem kell, hogy legyen.

A váratlan megtérés egyik példája Pál apostol. Apostolsága előtt igazhitű zsidó volt, aki mint ártalmas és veszélyes szektát gyűlölte a kereszténységet; „fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” Damaszkuszba ment, azzal a szándékkal, hogy rosszat tegyen az Egyháznak. És mikor már közeledett a városhoz, „hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Ő pedig megkérdezte: Ki vagy, Uram? Az így válaszolt: én vagyok Jézus, akit te üldözöl”(ApCsel 9,1-5). Az Isteni fénytől megvakulva Saul elvesztette a látását. Három napig nem látott, nem evett és nem ivott. Azután megkeresztelkedett, visszanyerte látását és Krisztus apostolává lett, akinek az a sors jutott, hogy mindenkinél többet munkálkodjon az Evangélium hirdetésén (1Kor15,10). És Pál megkeresztelkedése után rögtön elindult, hogy hirdesse azt a Krisztust, Aki neki jelent meg, aki az ő Istene lett.

Vegyünk egy másik példát, Anthony Bloom metropolita esetét, aki kortársunk volt. Gyerekkorában a főpap hitetlen volt; mindaz, amit Krisztusról hallott, nem váltott ki belőle semmilyen rokonszenvet a kereszténység iránt. Ám egy alkalommal a kezébe került az Evangélium. Fogta, kiválasztotta a négy evangélium közül a legrövidebbet, hogy ne kelljen sok időt pazarolnia az ügyre, és olvasni kezdett. „Miközben az asztalnál ülve Márk Evangéliumát olvastam — mondja egy helyen — az első és a harmadik fejezet eleje között hirtelen megéreztem, hogy az asztal túloldalán, láthatatlanul, de teljesen érezhetően ott áll Valaki. Felemelve tekintetemet, semmit sem láttam, semmit sem hallottam, semmilyen érzékszervekkel felfogható dolgot nem tapasztaltam, mégis teljesen biztos voltam benne, hogy az asztal túloldalán Jézus Krisztus áll… Ettől fogva teljes fordulat vette kezdetét bennem… Megéreztem, hogy semmilyen más feladatom nem lehet a földön, mint hogy megosszam másokkal azt az életemet megváltoztató örömet, mely Isten és Krisztus megismerésében nyílt meg előttem. És akkor, még kamaszként, alkalmas és alkalmatlan időben, az iskolapadban, a metrón, a nyári táborokban, elkezdtem Krisztusról beszélni, úgy, ahogyan nekem megnyilatkozott: mint az életről, mint az örömről, mint az élet értelméről, mint valami olyan újról, amely mindent megújított. Azt mondhattam volna akkor Pál apostollal együtt: „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Jaj nekem, mert meg nem osztani ezt a csodát másokkal, Isten előtti vétek lett volna, Aki ezt a csodát tette, és emberek előtti vétek is, akik az egész földön várják az Istenről, az emberről, az életről mondott élő igét…”

Kevésbé hirtelen, de nem kevésbé váratlan volt a francia vitorlásversenyző, Bernard Moitesier megtérése. Egy földkörüli egyéni verseny résztvevőjeként, melynek győztesét magas pénzdíj és világra szóló hírnév várta, magabiztosan közeledett a célhoz. Minden esélye megvolt rá, hogy elnyerje az elsőséget, Angliában már készültek az ünnepélyes fogadásra. Ám mindenki számára váratlanul megváltoztatta az útirányt, és hajóját Polinézia partjai felé kormányozta… Csak hónapokkal később tudták meg, hogy miért állt ki a versenyből. Miután sok időt töltött magányosan a tengeren, egyre mélyebben és mélyebben gondolkodott el az élet értelmén, és egyre kevésbé tűnt neki vonzónak az a cél, amely lassan beteljesülni látszott: pénz, siker, dicsőség. Az óceánon hajózva megérezte az örökkévalóság leheletét, megérezte Isten jelenlétét, és már nem akart visszatérni az élet megszokott ürességéhez.

Természetesen az Istenhez való megtérés nem mindig hirtelen és váratlan módon megy végbe: a gyakoribb az, hogy az ember hosszasan keres, mielőtt rátalálna. Szent Ágostonnak sok tévutat kellett bejárnia, sok megpróbáltatást kellett kiállnia, rengeteg filozófiai és teológiai munkát kellett elolvasnia, hogy végül 33 éves korában megértse, nem tud Isten nélkül élni. Vannak olyanok, akik a mi korunkban könyvek segítségével keresik az absztrakt, elvonatkoztatott „igazságot”, és jutnak el a Személyes Isten megismeréséhez. Időnként az emberek kerülőutakon jutnak el a kereszténységhez, a keleti vallásokon, a buddhizmuson, a jógán át. Másokat katasztrófák vezetnek el Istenhez: egy közeli ember elvesztése, bánat, betegség, a remények meghiúsulása. A szerencsétlenségben az ember átérzi a maga nyomorúságát, megérti, hogy mindent elveszített, hogy nincs más számára, csak Isten. Akkor de profundis – a mélységből (Zsolt 129,1), a bánat és a reménytelenség feneketlen mélységéből kiálthat Istenhez.

Az Isten felé fordulás lehet egy igazi kereszténnyel, pappal vagy istenfélő hívővel való találkozás eredménye is. Krisztus ezt mondta: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). Ha a keresztények isteni fénnyel ragyognának, ha szemükben ott tükröződne az isteni szeretet, ez lenne a legnagyobb tanúság Istenről és a legjobb bizonyíték az Ő létezéséről.

Létezik egy úgymond „természetes” út is Istenhez: a gyermek vallásos családba születik bele és hívőként nő fel. És mégis, a hitet – bár az lehet az ősök öröksége – az embernek magának kell újragondolnia és megharcolnia, hogy az személyes tapasztalatának a részévé váljék. Több olyan eset ismert, amikor vallásos, sőt papi családokból ateisták kerültek ki. Az ember nem születik hívőnek. A hit ajándék, amely annak az embernek adatik, aki erőfeszítéseivel és lelki jótetteivel kiérdemelte azt.