Pravoslavie i mir

(forrás: https://www.ortodox.hu/index.html letöltve: 2011. 01. 23.)

 

"A megbékélést személyes életemben kell véghezvinnem."

 Beszélgetés Gabriel Bunge atyával

 

Az ismert bencés teológus, patrológus és remete Gabriel Bunge atya tavaly augusztusban áttért az Orthodox Egyházba. Gabriel atya elmondása szerint ez a döntése egy életen át érlelődött.

 

 Ön idős korában tért át az Orthodoxiába. Az emberek ritkán hoznak ilyen súlyos döntéseket ilyen idős korban.

 

- Ez személyes életutam  következménye. Születésemtől kezdve találkoztam a megosztott kereszténység drámájával: apám protestáns volt, anyám katolikus. Engem a Katolicizmusban kereszteltek meg. 21 éves koromban szerzetes szerettem volna lenni, de nem tehettem meg, mert apám ellenezte.

Akkor, bölcsészkaros diákként más diákokkal együtt két hónapra Görögországba mentem. Ott találkoztam az Orthodox Egyházzal. E két hónap végén a bennünket fogadó athéni görög teológus-diákok és köztem vita alakult ki, ahogy az fiatal emberek között sokszor megtörténik. Egyiküknek, aki később híres teológus lett, azt mondtam: „Minden nagyon szép nálatok, minden nagyon tetszik. Kivéve azt, hogy elszakadtatok tőlünk”. Ő így felelt: „Tévedsz. Ti szakadtatok el mitőlünk”.

 

Ez igazi sokkhatásként ért engem. Ahhoz a Katolikus Egyházhoz tartoztam, amelynek több mint egymilliárd híve volt, ismertem a protestánsokat is. Itt viszont hirtelen valami egészen mással szembesültem. A Görög Egyházat részben Pál apostol alapította, tehát nem lehet azzal vádolni, hogy a Római Katolikus Egyházból szakadt ki.

 

Így kezdődött el a gondolkodási folyamat. Később mégis szerzetes lehettem. Előbb egy németországi bencés monostorba mentem. Azonban a szerzetesek nagyon hamar észrevették a keleti kereszténység iránti csodálatomat. Az elöljáró – nem minden sajnálkozás nélkül, mivel nagyon szeretett engem – Chevetogne-ba küldött [egy keleti rítusú bencés monostorba, Belgiumban – szerk. megj.]

 

Belső küzdelmem itt is folytatódott. Tanulmányoztam a történelmet, sokat olvastam, elmélyültem az egyházszakadás kérdésében. Úgy láttam, hogy a nyugati és a keleti kereszténység közötti megbékélés csak a közös gyökerek felfedezésének útján lehetséges. Hiszen az egységes Egyház reálisan létezett az első évezred folyamán. Bizonyos értelemben létezik napjainkban is, hiszen ez az évezred nem tűnt el nyomtalanul. Reménykednünk kell abban, hogy vissza tudunk térni ahhoz, a korábbi alaphoz. Nem én voltam az egyetlen, aki így gondolta.

 

Az az ok, amiért én idős koromban mégis úgy döntöttem, hogy áttérek az Orthodoxiába, nagyon szomorú. Mindenesetre a katolikusoknak nagyon kellemetlen erről hallani. Arról van szó, hogy arra a meggyőződésre jutottam: az Orthodox Egyház és a Katolicizmus közötti megbékélés a hierarchia, az egyházi struktúrák szintjén lehetetlenség. Ez soha nem fog megtörténni, mivel a Kelet és a Nyugat túlságosan eltávolodtak egymástól a történelmi fejlődés során. Nem kívánok senkit sem vádolni. Nincsenek konkrét vádlottak. Csak a történelmi tényekről beszélek. Azután, hogy tudatosodott bennem a két egyház egyesülésének lehetetlensége, arra jutottam, hogy csak egyféle kiút létezik: saját magam szintjén kell ezt megtennem. A megbékélést személyes életemben kell véghezvinnem.

 

Nagyon sokat imádkoztam, gondolkodtam, jegyzeteltem, mivel egyedül Isten akaratát kívántam teljesíteni. Azt mondtam magamban: „Ha ez nem a Te akaratod, akkor add tudtomra, képes vagy megakadályozni ebben”. Ezután – néhány hónnappal később – Milánóban találkoztam Hilarion (Alfejev) metropolitával. Beszélgettünk erről a kérdésről. Ez egy próbakő volt, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Ha Isten akarata, akkor meg fog történni. Ha nem, akkor nem. Ezután minden önmagától haladt. Most itt vagyok Oroszországban és önnel beszélgetek, és nagyon örülök ennek.

 

- Katolikus fórumokon arról írnak, hogy Ön áruló...

 

- Hála Istenek, nincs internetem! Ezért nem tudok semmit arról, hogy mit beszélnek az emberek. Ez egyébként egyáltalán nem is érdekel. Naivitásom miatt meg voltam győződve arról, hogy ez a történet észrevétlen marad, de nem így történt. De ennek nincs semmi jelentősége. Nem lehet arra számítani, hogy a közönség tapsolni fog. Én már 50 éve vagyok szerzetes, ebből 30 éve remeteségben élek. Amikor szerzetesnek mentem, az egész világ ellenezte: szüleim, a közeg, ahová születtem – apám befolyásos tudós volt – stb. Amikor remeteségbe mentem, a lelkiatyámon, egy kolostor apátján kívül alig támogatott valaki. Amikor az ember életének legfontosabb döntéseit hozza meg, nem szabad a külső támogatás meglétére vagy hiányára alapoznia. Ezt nem is tettem. Ahogy mondtam, nem fordultam szembe a katolikusokkal, hanem az egy Egyház oldalára álltam. 

 
- Mi lesz a továbbiakban?

- Oroszországban sok olyan helyet láttam, ahol szívesen maradnék. Például a Valaam Monostorban. Voltam ott néhány napot. A szerzetesek nagyon jól fogadtak, mint saját testvérüket. Egy napot a remeték szigetén, igazi aszkéták között töltöttem. Egész életemben ezt kerestem. De most visszatérek saját szkitimbe.    

 

- Mi lesz az Ön lelki gyermekeivel? Ki fog most velük foglalkozni?


Nincsenek a szó szoros értelmében vett lelki gyermekeim. A szkitiben sok ember járt el hozzám, gyónni, beszélgetni, de nem viseltem irántuk közvetlen lelkipásztori felelősséget. Gyakorlatilag soha nem hagytam el a remeteségemet, állandó közösség pedig, akik rendszeresen részt vettek volna az istentiszteleteken, nem létezik.


- De mégis, az Ön döntése bizonyára jelent majd valamit azok számára, akik korábban Önhöz jártak.

Úgy gondolom, hogy igen. Soha nem titkoltam a meggyőződésemet. Ezeknek az embereknek legalább a fele valószínűleg azt fogja mondani: már régóta ezt várták. Érdekes, hogy két orthodox püspök, akikkel itt találkoztam – ismertem már őket korábbról – azt mondták nekem: „Ön mindig egy volt közülünk. De most már a közös Szentségek is egyesítenek bennünket.” Éppen erre törekedtem én is. 

Azok, akik olvasták a könyveimet, tudnak erről. Azok a szövegek, amiket fordítottam, kommentáltam, megpróbáltam érthetővé tenni a mai emberek számára – mindezek az első évezredből származnak, még az egyházszakadás előtti korból. Ezek éppen azok a gyökerek, amelyeket korábban említettem. A jelenlegi pápa, XVI. Benedek nagyon jól ismeri az Orthodoxiát, és gyakran említi meg a beszédeiben. De az általa mondottak többsége sajnos a semmibe veszik. Egyik beszédében, amelyet a 70-es években mondott, elmondta, hogy az Orthodox Egyházzal való egyesülés esetén Róma nem követelhet meg többet, mint amennyivel az első évezredben rendelkezett. Erre egy orthodox ember azt mondhatja: „Kitűnő! Akkor térjünk vissza a dolgok azon állapotához, ami az első évezredben volt”. De kétlem, hogy ez manapság lehetséges lenne. A Katolikus Egyház óriási szervezet és kiterjedt az egész világon. Teljesen különböző Amerikában, Afrikában és Európában. A szervezeten belül is különféle, gyakran egymással teljesen szemben álló irányzatok vannak, amelyek alig állnak kapcsolatban egymással. Ha az egyik irányzat bele is egyezik, így szólhat: „Igen, mi megtesszük a lépést hátrafelé, de mások bizonyára visszautasítják ezt”.

- Szavai szerint az orthodoxok ma sokkal óvatosabban viszonyulnak a katolikusok iránt, mint a katolikusok az orthodoxok iránt.

 


Amikor 1961-ben Görögországba mentem, tanáraim a bonni egyetemen óva intettek az orthodoxokkal való kapcsolatfelvételtől. „Skizmatikusok, ne menj közel hozzájuk, ne lépj velük kapcsolatba!” Én pedig mint igazhitű katolikus, halálosan féltem attól, hogy kompromittálom magam velük. Egyetlen orthodoxnak sem fog eszébe jutni, hogy egy katolikust rávegyen az áldozásra az orthodox Liturgián, de én olyan naiv voltam, hogy ettől tartottam. Később elmúlt a félénkségem. Emlékszem, az egyik Liturgia után egy orthodox sztarec odajött hozzám (a templom távoli sarkában álltam) és egy antidort rakott a kezembe.

Ma a katolikusokat gyakran kiküldik az orthodox templomokból. A II. Vatikáni Zsinat mindent megváltoztatott. A Katolikus Egyház meghirdette a nyíltság politikáját, amely minden iránti nyitottságot jelent, kivéve az Orthodoxiát. A katolikusok ma valóban nagyon barátságosan viselkednek. Például Luganoban az orthodoxok egy katolikus székesegyházban tartják a húsvéti szertartást, mivel nincs saját székesegyházuk, az orthodox templom pedig, ahol a vasárnapi istentiszteleteket végzik, túlságosan kicsi. Egyre több családnak van orthodox ikonja, orthodox egyházi zenét hallgatnak. De természetesen ez hivatalos szinten ez nem jelenik meg. Az embereknek tetszenek ezek a dolgok.

De ez csak a kérdés egyik oldala. A másik oldalon az a helyzet, hogy a II. Vatikáni Zsinat után megkezdődött a Katolikus Egyház szekularizációjának folyamata. Ez lényegében egy protestantizálódási folyamat. Az Orthodoxia tart a protestantizmus e szellemétől. Úgy vélem, hogy joggal és helyesen. Ezért változott meg a viszonyulásuk a katolicizmus iránt. Ezek a változások a szemem láttára, saját életemben zajlottak – pedig én nem vagyok még olyan öreg ember. A Nyugat és a Kelet közötti kapcsolat egész történelme során láthatjuk, hogy a kapcsolatok mennyire függtek a történelmi feltételektől. Voltak időszakok, amikor nyugodtan éltek egymás mellett, majd a katolikusok aktív prozelitizmusba kezdtek, az orthodoxok pedig védekező álláspontot vesznek fel. Ez így megy évszázadok óta: ide-oda, de soha nem tud normális viszony kialakulni. Sajnos. Úgy vélem, hogy emberi erővel ezt a helyzetet lehetetlen megváltoztatni.

Gabriel atyával Anna Palcseva beszélgetett
Pravmir