Ortodox Egyház

Seffer István

Az ortodox kereszténység

"Egy dolog: megérteni a kereszténységet, mint akadémiai tantárgyat, megérteni az elméletét és alapelveit, és eldönteni: ez illik hozzám, ezt elfogadom. Teljesen más dolog: befogadni azt az érzések szintjén, mint az egész életet átható hitet, olyan hitet, amely a szívben él és megváltoztatja azt. Ez egy minőségileg más szint."

(Szerafim szendaj-i püspök)

Bevezetés

Az „ortodox” ógörög eredetű összetett szó, jelentése igaz hitű (hím- és nőnemben orthodoxos = ορθόδοξος, semleges nemben orthodoxon = ορθοδοξον). Az összetett szó első része az „orthosz, orthé, orthon” (ορθός, ορθη, ορθον) melléknév, amelynek jelentése egyenes, helyes, igaz, második része a „doksza” (δοξα) főnév, amelynek jelentése gondolat, vélemény, dicsőség, tantétel, dicséret. Az ortodox tehát igaz hitűt, helyesen gondolkodót, az ortodoxia pedig az igaz hitet jelenti. A pravoszláv szó az ortodox szó szerinti szláv fordítása. Nincs köze tehát a nép- és nyelvcsaládot jelölő szláv szóhoz. A „szlavjanin” (славянин = szláv) és a „szlava” (слава = dicsőség) szavak szógyöke ugyan azonosnak tűnik, azonban ez a véletlennek tudható be csupán. Sokan tévesen kizárólagosan a szlávok vallására gondolnak a pravoszláv szó hallatán, azonban a szó eredeti jelentése a szláv nyelvekben ortodoxot jelent, amely egyetemesen minden ortodox vallásúra vonatkozik. Az ortodox és az ortodoxia kifejezések az ókeresztény időkre nyúlik vissza. Görög nyelvterületen az ortodoxok önmagukat a szintén görög eredetű katolikus jelzővel is illetik, amelynek jelentése egyetemes. Gyakran szokták az ortodox kereszténységet „keleti kereszténységként” emlegetni, azonban ez téves megnevezés. Keleti kereszténység néven azért nem említhetjük az ortodoxiát, mert az ortodox kereszténység csak az egyik ága a különböző keleti keresztény irányzatoknak, amelyek (az ortodoxot is beleértve) nem feltétlenül csupán keleten vannak jelen. (Berki, 1984, 9-18. o.)

A kereszténység az egykori Római Birodalomban született és terjedt el. A Milánói ediktum 313-ban engedélyezte minden vallás, így a keresztények számára is a szabad vallásgyakorlást. A Nyugatrómai Birodalom bukását követően a keleti és nyugati kereszténység egyre inkább távolodni kezdett egymástól. Az egyházban a különbségek első sorban a filozófiai gondolkodás és ennek nyomán a dogmatika, a rítusok, a misztika, a művészet, az egyházi nyelv (keleten görög, míg nyugaton a latin volt használatban) az egyházszervezet és az egyházi törvények területein jelentkeztek. Az ellentétek az 1054-es nagy egyházszakadáshoz vezetettek, amely mind a mai napig fenn áll. (Berki, 1984, 19-74. o.) Jelen tanulmány a konkrét történelmi eseményekkel és okokkal nem kíván azonban foglalkozni. Térjünk át témánk, az ortodox kereszténység, főbb ismertetőjegyeinek rövid bemutatására. A következő oldalakon azt tárgyaljuk majd röviden, hogy az ortodox keresztények hogyan gondolkodnak a világról, önmagukról, a transzcendensről, a rosszról, a végső kérdésekről és milyen módon, milyen rítusokkal, milyen keretek között, milyen vallásos térben gyakorolják hitüket.

A világmindenség keletkezése

Minden korban, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül az emberek keresték a válaszokat az olyan kérdésekre, amelyek létünkkel, életünk okával és céljával, a világ megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségeivel voltak kapcsolatban. Az egyik ilyen kardinális kérdés a világ és a benne élő emberek keletkezésére vonatkozik. Számos teremtésmítoszt ismerünk, amelyek erre a kérdésre igyekeznek választ adni. (Alfejev, 2005, 20-25. o.) A keresztények, így az ortodox keresztények is úgy tartják, hogy a világmindenségben minden azért létezik, mert Isten akarta, hogy legyen. A Biblia szerint Isten hat nap alatt teremtette a világot, ez azonban nem azt jelenti ortodox felfogás szerint, hogy ez hat átlagos (24 órából álló) napot jelentene. Már csak azért is kizárható a mi fogalmaink és felfogásunk szerinti idő fogalom használata, mert a huszonnégy órából álló napok váltakozása a Nap égitesttől függ, amelyet azonban Isten a teremtés könyve szerint csupán a negyedik napon teremtett. „…az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.” (2Pt 3,8) Többek között az említett bibliai idézetre is hivatkozva az ortodox hagyomány szerint a Bibliában a „nap” szó egy bizonyos időszakot jelent. Ezzel együtt pedig a hetedik napra úgy tekintenek, mint amely még nem ért véget és még ma is tart, mivel a hetedik napon Isten nem mondta azt, hogy „lett este és lett reggel”. Az ortodoxok nyolcadik napról is beszélnek, amely az eljövendő örök életet szimbolizálja. A teremtés kezdetén alkotta meg Isten az időt. A mi világunkban van múlt, jelen és jövő, de a történelem végén mindez megszűnik és az eljövendő örök életben megszűnik majd az idő. A teremtett világmindenség azonban a világ végén nem szűnik majd meg létezni, hanem örökkévalóvá válik, vagyis egy magasabb rendű létben fog részesülni minden. (Alfejev, 2005, 53-54. o., 61-70. o.)

A kereszténység előtti korszak ortodox felfogás szerint

A kereszténység előtti világot nagyrészt a többisten-hívő vallások népesítették be. A görög filozófusoknál megjelennek ugyan az egyetlen istenről szóló elképzelések, de az ortodox keresztények szerint ezek az elképzelések inkább az emberi elme elképzelései voltak. Úgy tartják, hogy az ember a filozófia segítségével, önerejéből kereste az Istent, de azt el nem érhette, ezért az Isten elvont és távoli maradt számukra. Akadtak olyanok is a kereszténység előtti korban, akik úgy hitték, hogy Isten megteremtette a világot, aztán magára hagyta azt és többé már nem foglalkozik vele, nem avatkozik bele az emberek életébe és a világ alakulásába. Az ortodox keresztények szerint, akárcsak a katolikus, sőt a többi keresztény felekezet szerint is, Isten a sok nép közül kiválasztott egyet, a zsidó népet, amelyre rábízta az Önmagáról, Önmaga és az ember kapcsolatáról, a világ teremtéséről, a lét értelméről szóló tudást. A keresztények szerint Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Illés és a többi ősatyák és próféták (ahogy az ortodoxok nevezik Őket) nem csak elmélkedtek az Istenről, hanem személyes kapcsolatba is kerültek Vele. Az ókori zsidók az Istenről szerzett tapasztalataikat összegyűjtötték és leírták. A több kisebb terjedelmű könyvből álló gyűjteményt Biblia néven hagyták az utókorra. Az ortodoxok, ahogy a többi keresztény felekezet is úgy tartják, hogy a Biblia nem emberek által kitalált és leírt könyvekből áll, hanem azok tartalma Isten leírt szava, amelyet kiválasztottjain keresztül nyilatkoztatott ki választott népe számára. Isten Ábrahám által szövetséget kötött a zsidó néppel. „Megajándékozlak szövetségemmel, és nagyon megszaporítom utódaidat. Ekkor Abrám arcra borult, Isten pedig így szólt hozzá: Ez lesz az én szövetségem veled: Sok nép atyja leszel! Nem neveznek többé Abrámnak, hanem Ábrahám lesz a neved, mert sok nép atyjává teszlek. Nagyon megszaporítom utódaidat, népeket támasztok belőled, királyok származnak tőled. Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is.” (1Móz 17, 1-7.) (Alfejev, 2005, 18-25. o.)

Mózes a Sínai-hegyen személyesen beszél Istennel, de Istennel csak Mózes beszélhetett, a nép nem, mert az Ő lényege felfoghatatlan lett volna az emberek számára. „Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! Az Úr így felelt: elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” (2Móz 33, 18-20).

Isten Egyiptomból kivezeti népét úgy, hogy lángoszlopként halad előttük. Vagyis közöttük van, velük van. Salamon király templomot emel Istennek és kéri, hogy éljen abban és legyen az Ő népével. A templomot sűrű felhő töltötte be és ezért Isten lényegi valója homályban, titokban maradt még a papok előtt is. Az az Isten, aki felfoghatatlan és befogadhatatlan, hiszen mindenütt jelen van és mindent betölt, aki mindent teremtett és minden fölött áll most mégis leereszkedik az Ő választott népéhez, a zsidó néphez és közöttük él abban a házban, ahol helyet adtak Neki. Istent azonban még mindig senki sem láthatta. Isten az emberek számára megismerhetetlen marad ugyan, de mégis annyira közelivé válik, hogy a nép „én Istenemnek”, „mi Istenünknek nevezheti Őt.

A fentiekből láthatjuk, hogy az ortodox Egyház szerint az Egyház ószövetségi előképe az Isten által kiválasztott Izráel népe volt.

Isten

Az Isten neve a Jahweh (יהוה) annyit jelent, mint aki létezik, „Aki Van”. Ez az elnevezés arra utal, hogy Istenre úgy tekintenek, mint létező valóságra. A többi létező létéhez képest a Biblia Istene önálló és elsődleges létező, mindenki és minden felett áll. (Alfejev, 2005, 27-33. o.) Mindennek oka és célja, vagyis kezdete és vége. Minden létező azért van, mert ő teremtette, mert Ő akarta, hogy legyen és mindennek célja is az Isten. Ezt szokták a művészi ábrázolásokban a görög ABC első és utolsó betűjével jelölni, amely az alfa és az omega (Α Ω). Ő nem csak az anyagot, hanem az időt és a teret is alkotta. Ezért azt mondják Róla, hogy Ő idő, tér és anyag felett áll, de ugyanakkor át is hat minden létezőt. Mindenütt jelen van úgy, hogy közben nem vegyül össze a teremtett dolgokkal. Isten számára nem létezik idő és tér, mert azok felett áll. Így elmondhatjuk, hogy mindig, mindenütt jelen van és az egész történelem az idők kezdetétől a végéig előtte van. Egyben látja a történelmet. Számára nem létezik múlt, jelen és jövő. A liturgián, amikor a pap imájára a Szentlélek átváltoztatja Krisztus testévé és vérévé a kenyeret és a bort, az emberek nem csupán megemlékeznek az utolsó vacsoráról (ortodox szóhasználat szerint: titkos vacsora) és Krisztus kereszthaláláról, hanem misztikus módon kilépnek az időből és a térből és részesévé válnak az egykori eseményeknek.

A transzcendenst sokféle jelzővel illetik. Ő szent, teremtetlen, végtelen, állandó, mindenható, gondoskodó, alkotó, uralkodó, aki maga a jóság és szeretet (több ezeknél, mert tökéletes szeretet és jóság), igazság (egyetlen igazi), világosság és bölcsesség (mindent tud). Ezek a különböző elnevezések nem Isten jellemzőire utalnak, hanem szimbólumok, analógiák, amelyekkel a véges lehetőségekkel bíró, anyagi kötöttségek között élő ember igyekszik megragadni a felfoghatatlant, a megismerhetetlent, a kimondhatatlant, a végtelent, a transzcendenst. A hívő ember mivel felfogni, megérteni, megragadni, kimondani nem tudja, ezért beéri annyival, hogy Isten van és nem foglalkozik azzal, hogy Ő milyen. Úgysem ismerhető meg. Az ember kapcsolatba kerülhet Vele, részesülhet az Ő kegyelméből és adományaiból, de soha sem ismerheti meg. Ezért arról nem tudunk beszélni, hogy Ő milyen, csupán csak arról, hogy mi az, ami nem Isten, vagy isteni. (Alfejev, 2005, 33-41. o.)

Az ortodoxok Istene mindent tud és mindent lát. Ő test nélküli, nincs anyagi szubsztanciája, hanem természete szerint lélek. Érzékekkel és ésszel fel nem fogható. Nem osztódik részekre, bár háromságról beszélünk. A három isteni személy három önálló létező, de lényegüknél fogva egy és oszthatatlan. Az Atya Isten a teremtő, a Fiú Isten a megváltó, a Szent Lélek pedig a fenntartó és megszentelő. (Alfejev, 2005, 33-41. o.)

Az ortodoxok szerint a kereszténység előtti időben a zsidók nem próbálták megfoghatóvá tenni, leírni, megfesteni az Istent, hanem csak arról beszéltek, hogy mi történik az emberrel akkor, amikor Istennel hírtelen szemben találja magát. Ilyenkor az embert beragyogja az isteni fény, a kegyelem és az ember tehetetlenségében nem tud mást tenni Isten jelenlétében, mint földre vetni magát és félelemmel hódol Neki. ( Alfejev, 2005, 206-220. o.)

Jézus

A különböző keresztény felekezetek, így az ortodoxok is, Jézusra úgy tekintenek, mint a Szent Háromság második személyére, Isten Fiára, arra a megtestesült Igére, amelyet az Ószövetségben számtalanszor megjövendöltek. Jézus által maga az Isten emberi alakot öltve, emberi természettel belép a történelembe és Ő általa a felfoghatatlan, a megfoghatatlan, kimondhatatlan, megnevezhetetlen Isten az ember számára empirikus úton is tapasztalhatóvá válik. Isten emberré lesz, és teremtményeivel találkozik, szól hozzájuk, beszél Önmagáról, az ember és közte fennálló viszonyról és kapcsolat lehetőségéről, az Istenhez (Paradicsom) való visszajutás lehetőségéről. Az isteni és az emberi Jézus által egy személyben egyesül. Úgy tekintenek Rá a hívek, mint Istenemberre, aki valóságos Isten és valóságos ember úgy, hogy a két természet nem vegyül össze benne. A kereszténységig az ember kereste véges lehetőségeihez mérten az Istent, de csak megsejthetett valamit Belőle. Jézus által azonban Isten ereszkedik le a teremtett világba, hogy megszólítsa az embert, személyesen, emberként szóljon az emberhez. Tanítványaival istenségét két alkalommal is érzékeltette, megmutatta azt számukra. Az egyik alkalommal „…Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre.És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény.” (Mt 17, 1-2) Jézus istenségét másik alkalommal a feltámadása által mutatta meg a tanítványoknak. „Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán, elment a magdalai Mária és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És íme, nagy földrengés volt, az Úr angyala leszállt a mennyből, odament, elhengerítette a követ, és leült rá. Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó. Az őrök a tőle való félelem miatt megrettentek, és szinte holtra váltak. Az asszonyokat pedig így szólította meg az angyal: "Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt. És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt. Íme, megmondtam nektek!" Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. És íme, Jézus szembejött velük, és ezt mondta: "Legyetek üdvözölve!" Ők pedig odamentek hozzá, megragadták a lábát, és leborultak előtte. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: "Ne féljetek: menjetek el, adjátok hírül atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem." (Mt 28, 1-10) Az ortodox egyház számára mindkét esemény rendkívül nagy jelentőséggel bír. Az előbbit „az Úr színeváltozása”, az utóbbit pedig „az Úr feltámadása – húsvét” néven ünnepel. Mindkét esemény Krisztus isteni dicsőségét bizonyítja az ortodoxok szerint. A kereszthalál és a feltámadás az ortodoxoknál egyetlen megváltó cselekedet. Krisztus kereszthaláláról beszélve, nem a szenvedésekre (katolikus, protestáns), hanem Krisztus alázatára és isteni dicsőségére helyezi a hangsúlyt. A színeváltozás során a Jézust körülvevő fény, ragyogás, a nem teremtett világosság döntő fontosságú az ember átistenülése tekintetében, amely az ortodoxok egyik központi célja. Az ember arra törekszik, hogy Istenhez hasonlóvá, Istenhordozóvá váljék. Jézus feltámadásának mondanivalója, jelentősége az, hogy Jézus mint ember feltámadt és ezáltal lehetővé válik az emberek számára is a feltámadás. Tehát egyrészt fontos az átistenülés, vagyis Isten befogadása és az arra való törekvés, hogy az ember szentté váljon, ahogy az isten is szent, hiszen csak így támadhat fel és juthat el teremtőjéhez és léphet újra közösségre vele, mint egykor az első emberek a paradicsomból való kiűzetésük előtt. (Berki, 1984, 229-232. o., Alfejev, 2005, 93-11. o.)

Ez a szemlélet megjelenik az egyházművészetben és a hívek lelki életében is.

Jézus emberi természete ugyanannyira fontos az ortodoxok számára, mint az isteni. Ezért szeretne minden ortodox hívő élete során eljutni a Szentföldre. Arra a földre, ahol a Fiú Isten emberként élt, tanított, szenvedett, meghalt és feltámadt.

Az angyalok

Isten nem csak az anyagi, emberi világot teremtette, hanem egy égi, vagyis szellemi világot is. Ez a világ empirikus úton megismerhetetlen. Az angyalok test nélküli, értelmes és szabad akarattal bíró Istennek szolgáló szellemi lények. Ők Isten közvetlen közelében helyezkednek el. Szíriai Szent Izsák szerint Isten az angyalokat a világ megteremtése előtt „hallgatásban teremtette”. A Biblia ugyanis nem tesz említést a teremtésükről. Úgy tartják tehát, hogy mielőtt idő és tér lett volna az angyalok már léteztek. Legfontosabb dolguk Isten szüntelen dicsőítése. Ezen túlmenően az angyalok hírvivők is, akiket Isten küld az emberekhez. Pl.: Máriának is egy arkangyal adta hírül, hogy tőle születik majd Jézus az emberiség megváltója. Minden embernek van őrangyala, akinek az a feladata, hogy vezesse, segítse, oltalmazza az Istenhez vezető úton, a földi élete során. (Alfejev, 2005, 57. o.)

Istenhez való közelségük szerint hierarchia van az angyalok között. Kilenc angyali rend létezik. A legfensőbb: szeráfok, kerubok, trónusok. Az alárendeltségben a második helyen a uralmak, erők, hatalmak és végül a legalsó szinten a fejedelemségek, arkangyalok és angyalok vannak. Isten titkait egymástól ismerik meg. A legfelsőbb rendbe tartozók magától az Istentől kapják az isteni titkokba való beavatást. Ez az angyali hierarchia végül átmegy a földi hierarchiába (püspökök, papok, diakónusok), amely a mennyei hierarchia közvetítésével jut az isteni titkok birtokába. (Alfejev, 2005, 57. o., 112-124. o.)

Ember

Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára teremtette: „Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá” (1Móz 1,26) Az állattól az embert az különbözteti meg, hogy szabad akarattal (amellyel legyőzheti önmagát), értelemmel, erkölcsi érzékkel, felelősségérzettel rendelkezik. Mindemellett az ember Isten képmására lett teremtve. Isten képmása, de ez nem jelenti azt, hogy tökéletes is mint az Isten. Az ember szabad akarattal rendelkezik, amellyel szabadon dönthet jó és rossz mellett, Isten vagy az Isten nélküli élet mellett. A keresztény embernek arra kell törekednie azonban, hogy Istenhez hasonlóvá váljon és ezáltal eljusson Hozzá. Ez élete célja, amelyre törekednie kell, ha újra vissza akar jutni Istenhez és csak fokozatosan érheti el ezt a hasonlatosságot. Az ember akkor is Isten képmása marad, ha bűnös életet él. Az Istenhez való hasonlatosságot a bűn rombolja le, vagy torzítja el. Ennek a hasonlatosságnak a kialakulása és megmaradása az egyén saját erkölcsi választásaitól, élettisztaságától függ. (Ware, 2002., Berki, 1984, 236-241. o., Alfejev, 69-92. o.)

Mivel minden ember Isten képmása, ezért az ortodox egyház tanítása szerint Isten számára minden ember rendkívül fontos. Minden egyes embert titokzatos módon, lelki szinten megszólít és várja az ember szabad odafordulását és a mellette való választását. Az ortodox Egyház a teljes ember átalakulását követeli meg tagjaitól a Szent Lélek segítségével. Isten megszólítja az embert, Ő kezdeményez, de az ember szabadon dönthet, hogy elutasítja, vagy válaszol erre a kezdeményezésre. Az isteni kegyelem is csak akkor működik az ember életében, tökéletesedésében, ha az ember szabadon együttműködik az Istennel. Az Isten és az ember együttműködéséről van tehát szó és az ember szabad választásáról.„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem. „ (Jel 3, 20) Isten erőszakkal nem hatol be sehová sem. Az ember tehát szabad, szabadon dönthet Isten mellett, Isten akaratának elfogadása és a kapott isteni kegyelmek (erő) megőrzése mellett. Bűnbánat által az embernek egészen át kell változnia. Értelmét, érzékeit, egész lényét meg kell változtatnia és meg kell újítania ahhoz, hogy visszatérhessen Istenhez. Az ember megtérésének a lényege, hogy megváltoztatja az értelmét és ez által a tetteit is. (Ware, 2002., Alfejev, 2005, 206-211. o.)

Az ortodoxia a katolikus tanítással ellentétben nem vallja az áteredő bűn dogmáját. Ádám engedetlensége miatt elszakadt az Istentől, de ez nem jelenti azt, hogy azóta Ádám bűne öröklődne. Ádám óta az ember egy olyan világba születik, amelyben könnyebb a rosszat cselekedni, mint a jót. Ebben a világban az ember vágyai, a kísértések erősebbek az ember akaratánál és pusztán önerejéből az ember nem is tudja ezeket legyőzni. Szüksége van tehát az embernek Isten kegyelmére, segítségére. Az ember örökli ugyan Ádám megromlott természetét, de személyes bűnét nem. Akkor válik bűnössé, ha szabad elhatározásból követi Ádám engedetlenségét, szembe fordul Istennel, vagy elutasítja Őt. Mivel Ádám bűne nem öröklődik, ezért a csecsemők megkeresztelés nélkül is eljuthatnak az üdvösségre. Az emberi romlottság az ember és az Isten között elzárta az utat, ezért volt szükség arra, hogy Isten emberként megjelenjen a földön és egyesülve az emberi természettel lehetővé tegye az ember számára az Istenhez való eljutás lehetőségét. (Alfejev, 2005, 69-86. o.)

Átistenülés

Ortodox tanítás szerint az átistenülés az a legmagasabb lelki állapot, amelyre minden ember hivatott. „Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. Ezek által kaptuk meg azokat az ígéreteket, amelyek nekünk drágák, sőt a legnagyobbak: hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban.” ( 2 Pt 1,3-4), „…most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.” (1Jn 3,2) Az átistenülés az Istennel való egyesülést, közösséget jelenti úgy, hogy az egyén személyisége nem szűnik meg létezni. Az átistenülés kapcsán Isten és ember „egyenlővé” válnak. Az ember számára ez az átistenülés azért válik elérhetővé, lehetségessé, mert az Isteni Ige, vagyis Jézus által belépett a transzcendes a fizikai létbe, térbe és időbe, emberré vált, magára vette az emberi természetet és ezáltal az embernek adta saját Istenségét. Az istennel való egyesülés az intellektuális kognició (megismerés) által lehetetlen. Ebben az állapotban az ember megszabadul a romlottságtól, bűntől, betölti Isten az egész lényét és így túljut a látható, érzékszervek által tapasztalható valóságon. Ebben az állapotban az ember teste és lelke teljesen átalakul. Átistenülni tehát azt jelenti: szellemivé, tökéletessé, bűntelenné válni. Az istenlátáshoz vezető út során fontos szerepe van az imának, vagyis az Istennel való rendszeres kommunikációnak, a Vele való együttlétnek. Ha az ember találkozik Istennel, akkor két dolog történhet: a jelenlétében megsemmisül (bűnei miatt), vagy egyesül és közösségbe kerül Vele. (Alfejev, 2005, 206-220. o., Berki, 233-242. o.)

A halál és az ember halál utáni sorsa

A földi létre úgy tekint az ortodox Egyház, mint átmeneti időszakra, amely a születéssel kezdődik. A halálra nem úgy tekintenek, mint valaminek a végére, hanem mint az új élet kezdetére. A földi élet előkészület erre az új életre. Isten az embert örök életre teremtette, de az első ember bűnbeesését követően halandóvá vált. A halál az ember büntetése, amely következtében az ember, amely test és lélek, két részre szakad. Teste és lelke külön válik.

A halál után az igazak lelke a mennyország előszobájába kerül, ahol az utolsó ítéletig várakoznak az örök boldogságra. A bűnös emberek lelke azonban a démonok kezére kerülve a pokol tüzére kerül, ahol gyötrődnek. Az üdvözültekre és kárhozottakra történő végleges szétválasztás azonban csak az utolsó ítélet napján történik meg. Ezen a napon mindenkinek a teste feltámad és egyesek az örök életre, míg azok, akik az Istentelen életet választottál az örök kárhozatra jutnak. (Alfejev, 2005, 225-227. o.)

Az ortodoxok hite szerint (nem dogma) az ember amikor meghal, „…más jó és rossz lelkek társaságába kerül. Általában azokhoz vonzódik, amelyeket közelebb érez magához és ha a testben a hatása alatt állt valamelyiküknek, akkor a test elhagyása után is tőlük fog függeni…” (Alfejev, 2005, 226. o.) „Az első két nap során a lélek élvezi a viszonylagos szabadságot és ellátogathat a földön azokra a helyekre, amelyek kedvesek neki, de a harmadik napon eltávozik a másvilágra”. (Alfejev, 2005, 226-227. o.)

Az elhunyt személy lelke tehát a halált követően az első két napon a földön tartózkodik és részt vesz azon az imádságon, amelyet érte mondanak a templomban. A halottbúcsúztató szertartáson is jelen van, amelyet a harmadik napon szokás tartani. A templomban bemutatott áldozathozatalnak köszönhetően az elhunyt lelke könnyebben képes elviselni azt a bánatot, amelyet a testétől való elszakadás miatt érez. A lélek angyalok társaságában bejárja a földet mielőtt végleg elszakad a világtól. Az a lélek, amelyik szereti a testet, a körül a ház körül barangol, ahol meghalt. Néha a sírja körül, amelybe testét helyezték. Ez az időszak két napig tart. Ez első két nap során tehát a lélek még az idő és a tér fogja. A harmadik napon azonban elhagyja azt. Ezt követően különböző megpróbáltatások várnak a lélekre. Ezeket az ortodox hagyomány „vámok”-nak nevez. A lélek ilyenkor számot ad bűneiről, amelyet élete során elkövetett. Ezt követően megismeri a további sorsáról való döntést. Azonban ez még nem a végleges ítélet, az ugyan is az utolsó ítéletkor vár az emberre. Ettől a pillanattól kezdve azonban az utolsó ítéletig a lélek a boldogság, vagy a kínok előérzetében él. Az utolsó ítéletig még lehetséges a változás végső sorsában. Az igazak a tökéletes a nyugalom állapotában, szabadon az angyalokkal együtt Isten színe előtt már majdnem a mennyországban vannak. A bűnösök mindenféle szorongattatások, szenvedések között várják az ítéletet. Ez előbbieket nevezi az egyház szenteknek. Az utóbbiak szenvedése azonban csak részleges szenvedés a kárhozat szenvedéséhez képest. (Alfejev, 2005, 225-227. o.)

Az ember miután kilép testéből és elhagyja a látható világot, nem hagyja el az Egyházat. Annak tagja marad és a földön maradt élő tagoknak kötelessége imádkozni az eltávozott tagokért. Ortodox felfogás szerint az elhunytakért való ima, könnyít az ember halál utáni sorsán. Liturgia keretében nem szokás megemlékezni kereszteletlen emberekről, vagy más vallású keresztényekről, ez azonban nem jelenti azt, hogy a hívek számára tilos az ilyen személyekért való imádság. (Alfejev, 2005, 228-232. o.)

Szentek

A szentek karának élén Jézus anyja áll. Az ortodox hagyomány szerint az Egyház történetének kezdetétől a szentek tisztelete és a hozzájuk intézett imádságok jelen voltak. Visszautasítják ugyanakkor azt a vádat, amely szerint Istennek kijáró hódolattal, vagy imádattal fordulna az Egyház bizonyos elhunyt emberekhez. Az ortodoxok hite szerint a szentek az Egyház azon tagjai, akik már eljutottak Krisztushoz és így közösségben vannak egymással, az Egyházzal és Krisztussal. A szentek tehát olyan személyek, akik már eljutottak Isten közelébe, mert életükben sikerült megvalósítaniuk a Jézus által tanított és elvárt eszményeket. Ez nem jelenti azonban azt, hogy ők életük során nem küzdöttek problémákkal, vagy nem hibáztak volna. Sokkal inkább azt jelenti, hogy Nekik, bár ugyanolyan emberek voltak, mint bárki közülünk, mégis sikerült megtartani a parancsolatokat (ha nem is mindig, de megvolt bennük a tökéletes törekvés) és Jézus tanítása szerint tudtak élni. A szentek tehát példaképeik, segítőtársaik és barátaik a híveknek, akik segítségükre vannak a lelki életben való fejlődésük során. Nem csak azokra a személyekre tekint szentként az Egyház, akiket kanonizáltak (szentté avattak), hanem úgy tartja, hogy számos olyan személy is létezik, akik eljutottak a Jézussal való közösségre, de nem feltétlenül ismert a kilétük. Ilyenek pl. azok a vértanúk, akik különböző üldözések során vesztették életüket és vértanúhalált haltak, de nem ismerjük Őket. A vértanúk olyan személyek, akik Krisztusért szenvedtek. A szentek tisztelete sokszor megelőzi a szentté avatást. Ereklyéiknek különösen nagy tisztelet jár. Általában ezeket templomokban, kolostorokban őrzik. A szentek által kapcsolódik össze a földi, vagyis zarándok Egyház a mennyei, vagyis győzedelmes Egyházzal. (Berki, 1984, 241-258. o.)

Egyház

Minden ortodox keresztény egy vallási közösség tagjának tekinti magát, amelyet Krisztusba vetett közös hitük egyesít. Ezt a közösséget az ortodoxok szerint maga Jézus Krisztus alapította, pünkösdkor a Szent Lélek kiáradva az apostolokra és a tanítványokra megerősítette és azóta is irányítja. Mivel Isten lelke áradt ki és élteti ma is az Egyházat, ezért az ortodoxok ezt a közösséget szentnek tartják. Az Egyház látható szervezetét a papság (hierarhia) kormányozza, tagjait pedig az összes élő és igaz hitben elhunyt hívek alkotják. Az Egyház tehát egy misztikus közösség. Krisztus misztikus testének is szokták nevezni. Az ortodoxok hiszik ugyanis, hogy Krisztus feltámadása és menybemenetele után kimondhatatlan, láthatatlan, emberi értelemmel felfoghatatlan módon ma is jelen van a hívek közösségében. „…veletek leszek az idők végezetéig” (Mt 28, 20). Az Egyház egy olyan közösség tehát, ahol a transzcendens találkozik és közösségre lép az emberekkel. Az Egyházban Krisztussal együtt jelen van Mária, Jézus anyja, az angyalok és a szentek, valamint az elhunytak is. Elmondhatjuk tehát, hogy az Egyháznak van egy mennyei és egy földi dimenziója. Ez utóbbit vándorló Egyháznak szokás nevezni. (Alfejev, 2005, 112-123. o.)

Állandó Pünkösdnek, vagy a Szent Háromság képének is szokták nevezni az Egyházat. A Szent Háromságban a három személy egyetlen Isten, egy lényeg úgy, hogy mindhárom mégis önálló személy. Az Egyházban ugyanígy sokféle ember egyesül egy közösségé, Krisztus titokzatos testévé, de mindez úgy történik, hogy egyikük sem veszíti el önálló személyiségét. Vagyis mindnyájan megőrzik személyes különbözőségüket. „A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz.” (1Kor 12 4-6) Az Egyházban való élet nem jelenti az emberi különbözőség megszűnését. Jézus egyesíti az Egyházat, a Szent Lélek pedig, aki a szabadság lelke, biztosítja a tagok különféleségének, egyéniségének, szabadságának megmaradását. (Berki, 1984, 246-252. o.)

Az Egyház egyrészről látható, mert élő emberek alkotják, ugyanakkor láthatatlan is, mert az elhunytak, szentek és angyalok is a tagjai. Emberi, mert élő tagjai bűnöket követnek el és tévedhetnek, ugyanakkor szent is, vagyis isteni, mert feje Krisztus és a Szent lélek élteti és irányítja. Az Egyház földi tagjai egyénenként bűnösek ugyan, de együtt, mint közösség Krisztus teste és ezáltal valami egészen mássá válnak, mint egyénenként. (Berki, 1984, 246-252. o.)

Ahogy a Szent Háromság egy, de a három személy mégis független egymástól (nem elegyedik) úgy az Egyház is egy, azonban mégis sok önálló helyi egyházból áll. Ahogyan a Szent Háromságban minden személy egyenlő, úgy az Egyházban is a helyi egyházak egymástól függetlenek és ezért egyetlen püspök sem rendelkezhet abszolút hatalommal. Ezért hangsúlyozza az ortodox Egyház a zsinatok fontosságát. A zsinaton különböző személyiséggel, tudással, műveltséggel, kultúrával rendelkező püspökök gyűlnek össze és szabadon közös megegyezés alapján hoznak döntéseket az Egyház egészét érintő fontos kérdésekben. Hitük szerint a zsinaton a különbözőségben megjelenik a misztikus egység, amelynek a Szent Lélek az irányítója. (Berki, 1984, 161-174. o.)

Az Istennel való egységnek köszönhetően az Egyház tévedhetetlen és egy, vagyis oszthatatlan. Ez a tévedhetetlenség azonban csak az egyetemes Egyház által valósul meg. Az ortodox tanítás szerint nem a zsinat és nem is egy személy a tévedhetetlen, hanem az egyetemes Egyház „lelkiismerete”. Ennek az egyetemességnek a hiánya miatt a nagy Egyházszakadás óta az ortodox Egyház nem fogalmazott meg új dogmákat. Amíg az Egyház nem egységes ugyanis addig nem tartható Egyetemes zsinat, amelyen új dogmákat lehetne tévedhetetlenül hozni. (Berki, 1984, 161-174. o.)

A nő és a férfi szerepe az Egyházban

Az ortodox és a katolikus egyházban egyaránt történelmük során mindig is férfiak töltötték be a papi funkciót a közösségben. Az Ortodox Egyház tanítása szerint mindenkinek más feladatai vannak a társadalomban (családban is). Ezek nem cserélhetőek fel. A nőket nem alacsonyabb rendűeknek tartja a férfiaknál, hanem más a feladatuk a közösségben. Az Egyházban és a családban is a két nem eltérő feladatai melletti harmonikus egységnek kell megvalósulnia. Az Egyházban a vezető szerep nem feltétlenül korlátozódik a férfiakra. Pap csak férfi lehet ugyan, mert Krisztust szimbolizálja és Krisztus férfi volt, de a vezetés nem feltétlenül kizárólag férfi feladat. Az ortodox Egyház nagy jelentőséget tulajdonít a szimbolika és a realitás közötti kapcsolatnak. Kölcsönösség áll fenn a kettő között. Realitás és szimbolika közé egyenlőség jelet tesznek. (Alfejev, 2005, 124-126. o.)

Visszatérve a nők vezetői szerepére, a női kolostorokban pl. mindig apátnő a vezető, akinek a kolostorban szolgáló pap is alá van rendelve. Idősebb szerzetesnők (sztaricák) lelki vezetői is lehetnek a fiatalabb nővéreknek. Az Ortodox Egyházban az összes szentnél és különböző szellemi lényeknél (angyalok) is nagyobb tisztelet egy nőt illet meg: Szűz Máriát. Jézus anyjára úgy tekint, mint az Egyház anyjára és ez által szimbolikusan az anyaság kap jelentős figyelmet. Az anyaságra úgy tekintenek az ortodoxok, mint amely a nő számára méltóságot és különleges tiszteletet jelent. A nő által kap fizikai testet az ember és így tulajdonképpen a Teremtő munkatársává válik a teremtésben. Az atyaság az Egyházban szimbolikusan és a hívek számára reálisan is a papság és püspökség által jelenik meg, az anyaság pedig Mária személyében. Magára az Egyházi közösségre is úgy tekintenek, mint anyára, amely a hívek számára a hitben, Jézus követésében való újjászületést jelenti. (Alfejev, 2005, 124-128. o.)

A szentségek

A szentségeket görög nyelven „mystérion”-nak nevezik, amelynek jelentése: titok. Nem csak a titkot jelenti azonban, hanem az abba való beavatásra is utal. A keresztények azokat a szertartásaikat nevezték el mystérion-nak, amelyek hitük szerint különleges isteni kegyelmeket közvetítenek és ezek valóban titkok voltak az avatatlanok számára, hiszen csak a megkereszteltek, vagyis az Egyház tagjai vehettek részt rajtuk. A szentségek olyan kegyelmeket közvetítetnek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valaki az üdvösségre jusson. Itt is megjelenik azonban az ember önkéntes részvétele ebben az üdvösségre vezető úton. A szentségek által ugyanis Isten megadja a kegyelmet, de csak akkor hat Isten kegyelme, ha az ember is tesz a saját lelki üdvössége érdekében. Vagyis a szentségek erőt adnak a meggyengült ember számára, hogy az Istennek tetsző utat járják. (Berki, 1984, 252-258. o., Alfejev, 2005, 137-138. o.)

Akárcsak a Katolikus Egyház úgy az Ortodox Egyház is vallja, hogy egyes szentségeket maga Krisztus közvetlenül alapított, míg másokat az apostolok közvetítése által rendelt. A püspökök valamennyi szentségeket kiszolgáltathatják, míg a papok az egyházi rend szentségét nem. A bérmálás szentségét a papok csak a püspök által megszentelt bérmaolajjal (myron) végezhetik. A keresztség szentségét pedig halálveszély esetén bármely keresztény hívő kiszolgáltathatja. Ez utóbbit később sem kell pap által megismételni. (Berki, 1984, 252-258. o., Alfejev, 2005, 137-138. o.)

Az ortodox Egyház hét szentséget ismer el. Ez a szám azonban az Egyház korai időszakában esetenként több is volt. Pl.: volt olyan teológus, aki a szerzetesi rendet is szentségként említette (XIII. sz. Jób szerzetes). Az ortodoxok a hét szentség közül kettőnek tulajdonítanak különösen nagy jelentőséget, a keresztségnek és az eucharisztiának. Ennek oka egyrészről az, hogy maga Jézus alapította őket közvetlenül, másrészről pedig az ezekben való részesedés nélkül senki sem tekinthető kereszténynek.

A hét szentség a következő:

1. a keresztség: a lelki újjászületés, a bűnöktől való megszabadulás, az Egyház tagjává válásának szentsége. A keresztelés a konkrét alkalomra megszentelt vízzel, háromszori alámerítéssel, az Atyának és Fiúnak és Szent Léleknek nevében történik,

2. a bérmálás (chrisma): a hitben való megerősödéshez ad erőt a megkereszteltnek. A lelki tökéletesedés tekintetében ez a szentség fontos jelentőséggel bír. A kezdeti időkben kézrátétellel történt, ma a püspök által megszentelt bérmaolajjal (szt. myron). Ortodox szokás szerint a keresztelés után azonnal következik a bérmálás,

3. az eucharisztia (= hálaadás): az ortodox hit szerint e szentség által a hívők részesülnek Krisztus valóságos testében és vérében. Tehát nem csupán egy megemlékező szertartásról van szó, hanem arról, hogy az áldozáshoz járulók egyesülnek a transzcendenssel, Jézussal. Az áldozás két szín alatt történik (vörös bor és kovászos kenyér) és a pap a hívek áldoztatása során egy kanalat használ a kenyér (Krisztus teste) szétosztásában. Az ortodox Egyházban az egészen pici gyermekeket is megáldoztatják.

4. a bűnbánat (gyónás): a keresztelés és a legutóbbi áldozás óta elkövetett bűnöktől szabadít meg. Az ókeresztény korszakban nyilvános gyónás volt gyakorlatban, de ezt elég rövid időn belül felváltotta a különgyónás. Mielőtt valaki áldozni szeretne és bűnt követett el meg kell azt gyónnia. A gyónás végén a pap által kiszabott penitencia (epitimion), a katolikus gyakorlattól eltérően nem elégtételi, hanem nevelő jelegű. A pap tanácsokkal látja el a gyónót, hogy máskor az elkövetett bűnöket ne kövesse el, könnyebben elkerülje azokat.

5. az egyházi rend: a papi rend szentségének három fokozata van: diakónus, pap, püspök. Aki bármely fokozatot eléri, arra úgy tekintenek, mint aki a Szent Lélek kegyelmét nyerte el (elhívta Isten). Nem elég azonban csupán a szándék, hogy valaki pap szeretne lenni, vagy elvégzi a teológiát, hanem alkalmasnak is kell bizonyulnia az arra kiszemelt férfinak. A felszentelés mindig nyilvános szertartás során történik, liturgia keretében és ahogy már említettük csak püspök szolgáltathatja ki az egyházi rend szentségének mindhárom fokozatát. A püspök ugyanis az a személy, aki hordozója az Egyház teljes lelki hatalmának és az apostoli utódlás folyamatosságának (apostolica successio). A diakónust és a papot egy, a püspököt három, de szükség esetén is legfeljebb két püspök szenteli. Egy liturgia keretében csak egy fokozatra szentelhető fel valaki. Ennek megkerülését lehetetlenné teszi az a gyakorlat, amely szerint a diakónust a liturgia végén, a papot a közepén, a püspököt pedig az elején szentelik fel. Pappá csak diakónus, püspökké pedig csak pap szentelhető. Egy liturgián pedig csupán egy diakónus, egy pap és egy püspök szentelhető. Az ortodoxok azon egyházak felszenteléseit is elismeri, ahol fennáll az apostoli utódlás és amelyek az egyházi rendet szentségnek tekintik. Tehát ha pl. egy katolikus pap áttér az ortodox hitre, akkor nem kell újra pappá szentelni.

6. a házasság: ószövetségi eredetű szentségnek tekintik. Maga Isten alapította: „Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az Úristen, és odavitte az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett. Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” (1Móz 2,23-24) Szt. Pál apostol pedig a férfi és a nő házasságát az Egyházzal állítja párhuzamba „ …mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője is. De amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben. Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt, vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen. Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét az önmagát szereti. Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat, minthogy tagjai vagyunk testének. A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté." ( Ef 5, 23-27)

A házasság szentségét a katolikus felfogással ellentétben nem a felek szolgáltatják ki egymásnak, hanem az Egyház a házasulandóknak, ahogy minden további szentséget is. Az ortodox Egyházban a házasságkötést nem esküvőnek, hanem koszorúzásnak nevezik. Nem is hangzik el eskü. A szertartás első felében történik az eljegyzés, majd a közös borospohár megízlelése. A katolikusoktól eltérően az ortodox Egyházban összesen három házasság köthető és más az esküvő szertartása, ha második és más, ha harmadik házasságkötésről van szó. A házasságot a megyéspüspök bonthatja fel.

7. a szent kenet: a gyógyulás és bűnbocsánat szentsége a súlyos betegek számára. Ha valaki nem gyógyul fel és meghal, akkor lelki útravalóul szolgál az örök életbe. Az ortodox Egyház ezt a szentséget mindig is így nevezte és értelmezte. Soha sem volt utolsó kenet a neve. Nem csak egyszer, hanem többször is kiszolgáltatható egy személy esetében.

A szentségek által az Egyház Isten kegyelmét közvetíti hívei számára. A keresztség és bérmálás bevezeti az embert az egyházi közösségbe, az eucharisztia által lelki táplálékkal látja el az Egyház híveit, a bűnbánat és a szent kenet a testi-leki gyógyulást jelenti, az egyházi rend és a házasság pedig alkalmassá teszi a híveket egy egyházi tisztség, vagy egy életforma betöltésére. A keresztség, bérmálás és az egyházi rend nem ismételhető meg. (Alfejev, 2005, 137-176. o.)

A szent tér és az istentisztelet

Az ortodox templomok három részre tagozódnak: előcsarnok, templomhajó, oltár. A templom épülete kelet-nyugati tájolású és lehet kör, kereszt, vagy téglalap alakú. Az oltár keleten a templom főbejárata pedig nyugaton van. A templom falait freskók és/vagy ikonok díszítik. A keresztelőmedence a templom előcsarnokában van, azt jelképezve ezzel, hogy az ember a megkeresztelkedés által válhat az Egyház tagjává. (Berki, 1984, 381-386. o., Florenszkij, 2005)

A templomhajóban az oltár előtti részen (ikonosztázion közelében) találhatók jobbról és balról az énekesek számára fenntartott könyvtartó pulpitusok. A templomhajóban találjuk még az amvon-t, amely egy kör, vagy négyzet alakú emelvény, amelyről az evangéliumot olvassa fel a diakónus és innen prédikál a pap. Nyugati hatásra számos templomban az amvon-t szószék helyettesíti. Ugyancsak nyugati hatásra vele szemben találjuk a déli oldalon a püspöki trónust. A templom további tartozékai a gyertyatartók és az ikontartó állványok, amelyen a templom szentje és az ünnepelt szent ikonjai találhatóak. A jobb és bal oldali falak mentén az öregek és betegek számára ülőhelyek vannak, de ma már előfordulnak olyan templomok is, ahol a templomhajóban további ülőhelyek találhatóak a hívek számára. Alapvetően azonban az ortodox templomokban az istentiszteleteken és liturgiákon a hívek állnak, illetve az átváltoztatás során letérdelnek, vagy leborulnak. A templom legszembetűnőbb része az ikonosztázion, az a képekkel díszített fal, amely elválasztja a templomhajót az oltártól. Az V. század előtt csupán egy alacsony elválasztó rács töltötte be ezt a szerepet (katolikus templomokban is látni ilyet), amelynek bejáratánál jobbról és balról Krisztus és Szűz Mária ikonja függött. A VI-VII. században alakult ki az alap képsor (alsó sor), majd a késő bizánci korban a templom mennyezetéig érő forma. A görög templomokban ma is általában csupán az alap képsor található. (Berki, 1984, 381-393. o., Florenszkij, 2005)

Az ikonosztázionon három ajtó található. Középen a kétszárnyú királyi ajtó, két oldalt pedig az egyszárnyú diakónusi ajtók. A királyi ajtón az örömhírvétel ábrázolása, az oldalajtókon pedig Szent István diakónus, első vértanú és Gábriel arkangyal látható. A királyi ajtón kizárólag a püspök mehet át istentiszteleten kívül nem szertartási ruhában. A pap és a diakónus viszont kizárólag az istentiszteleten, szertartási ruhában és meghatározott alkalmakkor. A diakónusi ajtókon a pap, a diakónus és az oltárban segédkező személyzet mehet át (kizárólag férfiak). Nők nem léphetnek be az oltárba, kivéve az idős szerzetesnőket, akik külön engedélyt kaptak a püspöktől általában takarítás, szertartási ruhák rendben tartása céljából. Az ikonosztázion legfelső pontján középen látható a keresztre feszítés ábrázolása, balról Szűz Máriával, jobbról pedig Szent János apostollal. (Berki, 1984, 381-393. o. Florenszkij, 2005)

A templomban Krisztust háromféle méltóságában ábrázolják. A templom főbejárata fölött, kívül, vagy belül ábrázolják Jézust, mint mestert, tanítót, szelíd arckifejezéssel és nyitott evangéliumos könyvvel. Alatta odaillő Szentírási idézet olvasható (nem minden esetben): „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál.” (Jn 10, 9), „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11, 28). (Berki, 1984, 381-393. o., Florenszkij, 2005)

Az oltár apszisában (szentély) Jézust, mint főpapot ábrázolják, aki éppen osztja az eucharisztiát az apostoloknak. Ez a kép nem azonos az utolsó vacsora képével, hanem itt Jézus, mint az oltáriszentséget osztó keresztény főpap jelenik meg. (Berki, 1984, 381-393. o., Florenszkij, 2005)

A templomhajó kupolájában szokták az utolsó ítélet Krisztusát ábrázolni, amelyet Pantokrátornak neveznek. Itt már Jézus csukott evangéliumos könyvvel és szigorú arckifejezéssel látható. E szimbolikus ábrázolás üzenete az, hogy az utolsó ítélet napján Jézus már nem tanít, nem adja a híveknek testét és vérét, hanem számon kér. (Florenszkij, 2005)

Ez a három sztereotip ábrázolás a hívek számára azt szimbolizálja, hogy Jézus minden embert földi élete során elhív az örökéletre, az oda vezető út maga Krisztus, illetve az Ő tanításai, az úton segítséget is ad követőinek, sőt Önmagát adja, hogy azok, akik el akarnak jutni Istenhez minden erőt megkapjanak a nehézségek, kísértések legyőzéséhez. Végül azonban elérkezik az ítélkezés, amikor már véget ér a tanítás, a kegyelmek áradása, amelyek szükségesek az Örök életre való eljutáshoz és következik a számadás pillanata, amelyet már senki sem kerülhet el.

Az ikonosztázion mögött található a templom legszentebb része a szentély, vagy oltár, amely mintegy az egykori jeruzsálemi templom szentek szentjének a megfelelője. Ahogy a szentek szentjében Isten valóságosan jelen volt, úgy itt is jelen van. Az apszisban található a négyszögletű oltárasztal, amelyen az Új Szövetségi áldozat megy végbe. Az oltárasztalon található többek között az evangéliumos könyv, egy áldó kereszt, gyertyák és a szentségtartó, amelyben őrzik a betegek számára Nagy Csütörtökön eltett eucharisztiát. A oltárban (szentély) őrzik az istentiszteletek végzéséhez szükséges szent edényeket, liturgikus ruhákat és egyéb liturgikus tárgyakat. (Berki, 1984, 381-393. o., Florenszkij, 2005)

Többféle istentiszteleti és szertartási könyvet is használ az ortodox egyház. Ezek közül a legfontosabb az Evangélium és a másik rendszeresen felolvasásra kerülő könyv az Apostol. A Liturgikonból végzi a pap a liturgiákat, az esti és hajnali istentiszteletet és más nyilvános imákat. Ezeken kívül istentiszteleti énekeket, zsoltárokat és egyéb szertartások szövegeit tartalmazó könyvek is használatban vannak, amelyeket a pap és/vagy a kántor használ. (Berki, 1984, 381-393. o.)

Elméletben napi hét alkalommal van nyilvános istentisztelet ahogy a 118. zsoltár írja: „Naponta hétszer dicsérlek téged igazságos döntéseidért.” (Zsolt 118, 164). A hét istentisztelet a nap előző estéjén kezdődik (a liturgikus nap előző nap estével kezdődik). Ezek az istentiszteletek a következők: a IX. imaóra, az esti istentisztelet, a lenyugvási istentisztelet, az éjféli istentisztelet, a hajnali istentisztelet és ez utóbbival egybekapcsolva az I. imaóra, a III. imaóra és a VI. imaóra. Ezek az istentiszteletek nyilvánosak és a templomban végzendőek. A teljes napi istentiszteleti ciklust azonban csak a kolostorokban végzik. A fenti istentiszteleteken túl léteznek még a nagy, vagy királyi imaórák, amelyeket karácsony és vízkereszt előünnepén és nagy pénteken imádkozzák. (Berki, 1984, 263-298. o.)

A liturgiák kapcsán többes számban szokás beszélni, vagyis nem egy liturgia van, hanem négy féle. A legrégebbi, amely még a keresztényüldözések idejében születette a Jakab liturgia, amely Szent Jakab apostol nevét viseli. Ezt a liturgiát ma már kizárólag október 23-án, Jakab apostol ünnepén és kivételesen karácsony utáni vasárnap (amely szintén Jakab apostolnak van szentelve) végzik. Ebből alakult ki később a két konstantinápolyi liturgia típus a Nagy Szent Vazul nevét viselő és az Aranyszájú Szent János nevét viselő. Az előbbire meghatározott ünnepek alkalmával évente tízszer kerül sor. A legelterjedtebb liturgia típus az Aranyszájú Szent Jánosról elnevezett. A negyedik liturgia tulajdonképpen eucharisztiával egybekötött esti istentisztelet, amelyen a korábbi liturgián megszentelt adományok kerülnek kiosztásra. Ennek neve a fenti okok miatt Előreszentelt Adományok Liturgiája. Kialakulása azzal függ össze, hogy a kereszténységnek már egészen korai szakaszában (IV. század) nem végeztek liturgiát Nagyböjtben (szombat, vasárnap és az Örömhír ünnepe kivételével). (Berki, 1984, 263-298. o.)

A Szent Liturgia nem egyszerűen istentisztelet, hanem az Utolsó Vacsorán szerzett Újszövetségi Áldozat megismétlése: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22, 19) Ez az áldozat Krisztus egyedülálló és megismételhetetlen keresztáldozatának vértelen formája, amely a kenyér és a bor színe alatt valósul meg. Tulajdonképpen elrugaszkodva tértől és időtől, valamint ezek fölé emelkedve a hívek a Szent Liturgián valóságosan részesévé válnak Jézus keresztáldozatának. A Szent Liturgián a mennyei és a földi Egyház együtt magasztalja Istent. Az eucharisztia által a papok és a hívek misztikus módon eggyé válnak Jézussal és egymással. (Berki, 1984, 263-298. o., Alfejev, 2005, 177-179. o.)

A rossz eredete

Az ortodox hagyomány szerint mielőtt még megteremtette Isten a világot, megalkotta a szellemi lényeket, akiket angyaloknak neveznek. Az angyalok Lucifer (fényhordozó) vezetésével azonban fellázadtak Isten ellen, szembefordultak Vele és elszakadtak Tőle. Lucifer, ahogy neve is mutatja, eredendően jó volt, de végül szembeszállt az Istennel, pontosabban szabad akaratból úgy döntött, hogy Isten nélkül kívánja folytatni létezését. Ezzel megszűnt az Isten és közte lévő közösség. Az ördögök és a démonok szabad akaratukból választották a „sötétséget”, szemben Istennel, aki a „világosság”. Mivel Isten tiszteletben tartotta az ő szabadságukat, ezért megengedte ezt a Tőle való elpártolásukat. Ahogy az angyalok, úgy az emberek is szabad akaratot kaptak és szabadon dönthetnek és választhatnak jó és rossz között. A jót tehát Isten nyújtja teremtményeinek, de ezt a jót szabad akaratból bárki elutasíthatja. Ha Isten ráerőltetné a jót bárkire is, akkor senki sem lehetne szabad személyiség. Kényszerből senki sem válhat jóvá. Ortodox keresztény felfogás szerint tehát a gonosz, a rossz nem kezdettől fogva létezik, hanem a jótól való elszakadást és az azzal való szembenállást jelenti. A fényhordozó angyal, Lucifer, tehát visszaélt szabadságával, kifordult jóságából és elpártolt a jóság teremtőjétől, Istentől. A vallásos ortodoxok számára a rossz az ördögök és démonok képében megszemélyesül és cselekvő, pusztító princípiummá válik. Az elmondottak ellenére nem mondhatjuk el azonban azt, hogy az ördög azt tesz amit csak akar a világban. Az Isten által megszabott kereteken belül fejtheti ki tevékenységét. A gonosz ugyanakkor bárki lehet, aki a rosszat cselekszi. Aki gonosz az a nem létet választja, szemben Istennel, vagyis az igazi lét egyetlen lehetőségével. Isten = élet, gonosz = halál. Isten mindig valami nagyobb jó érdekében engedi meg a rosszat. Az azonban titok az ember számára, hogy Isten miért engedi meg egyáltalán a rossz működését, amikor Ő maga a Jóság. Szent Ágoston sem tudott arra megfelelő választ adni, hogy miért engedi meg a gonosz működését a Teremtő. (Alfejev, 2005, 57-60. o.)

Az eljövendő örök élet

A világtörténelem utolsó napja váratlanul jön majd el, ezért a keresztények úgy tartják, hogy mindig felkészültnek kell lenni erre a pillanatra. Azt, hogy mikor is jön el az utolsó ítélet napja még maga Jézus sem tudta megmondani. „Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki nem tudja: sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül. (Mt 24, 36) „Senki semmiféle módon ne vezessen félre titeket. Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia. Ez majd ellene támad, és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak, úgyhogy beül az Isten templomába is, azt állítva magáról, hogy ő isten.” (2Thessz 2-3-4) „Amikor azt mondják: Békesség és biztonság, akkor tör rájuk hirtelen a végső romlás…” (1 Thessz 5, 3) (Alfejev, 2005, 221-244. o., Berki, 1984, 258-263. o.)

Mielőtt eljön tehát az utolsó ítélet napja megjelenik az Antikrisztus, aki az ortodoxok hite szerint nem politikai, hanem vallási vezető lesz, ahogy a fenti idézetekből is kiolvashatjuk („…beül az Isten templomába is, azt állítva magáról, hogy ő isten.”), ezért az ortodox keresztények a különböző autoritárius szektákra, amelyek vezetői Krisztusként lépnek fel, az Antikrisztus előhírnökeiként tekintenek. Nem fogadják tehát el azon vallási nézeteket, amelyek tudni vélik a világ végének idejét és az Antikrisztus eljövetelét. Az Egyház önmeghatározása szerint nem az Antikrisztustól való félelemben él, hanem várja a Krisztussal való találkozást és úgy tekint a világ végére és Jézus eljövetelére, mint olyan örömteli eseményre, amely következtében befejeződik az emberi történelem. Nem ökológiai, vagy bármilyen más katasztrófaként tekintenek azonban az ortodoxok a világvégére, hanem úgy tartják, hogy akkor majd megszűnik minden rossz, szenvedés és halál. Akik üdvözülnek Istennel közösségre lépnek és részesei lesznek az örök életnek. Akik elkárhoznak önként döntöttek földi életük során úgy, hogy nem az Istent választják. Az utolsó ítéletet követően megkapják azt, amit választottak szabad akarattal. (Alfejev, 2005, 221-244. o., Berki, 1984, 258-263. o.)

Nem könnyű az igaz úton járni önerőből, ezért mindenképpen szüksége van az embereknek az áldásokra, a tanításra, az iránymutatásra, a szentségekre, az imádságban Istennel töltött időre, az aszkézisre és a folytonos megújulásra, újrakezdésre a bűnbánat által. Végső soron Madách szavaival is fogalmazhatnánk: „ember küzdj és bízva bízzál!” és hozzá tehetjük, hogy Isten segítségével semmi sem lehetetlen.

Irodalom:

- Alfejev, Hilarion (2005): A hit titka - Bevezetés az Ortodox Egyház teológiájába. Magyar Ortodox Egyházmegye/Kairosz 2000 Kiadó, Budapest, 267.o.

- Berki Feríz, szerk. (1984): Az ortodox kereszténység. Magyar Ortodox Adminisztratúra, Budapest, 473.o.

- Florenszkij, Pavel (2005): Az Ikonosztáz. Typotex Kiadó, Budapest, 226. o.

- Magyar Bibliatársulat Új fordítású Bibliája. Magyar Keresztény Portál.https://www.kereszteny.hu/biblia/ (letöltve 2010. november 20-án)

- Ware, Kallistos (2002): Az ortodox út. Paulus Hungarus – Kairos Kiadó, Budapest, 226. o.

Seffer István

Az ortodox kereszténység

"Egy dolog: megérteni a kereszténységet, mint akadémiai tantárgyat, megérteni az elméletét és alapelveit, és eldönteni: ez illik hozzám, ezt elfogadom. Teljesen más dolog: befogadni azt az érzések szintjén, mint az egész életet átható hitet, olyan hitet, amely a szívben él és megváltoztatja azt. Ez egy minőségileg más szint."

(Szerafim szendaj-i püspök)

Bevezetés

Az „ortodox” ógörög eredetű összetett szó, jelentése igaz hitű (hím- és nőnemben orthodoxos = ορθόδοξος, semleges nemben orthodoxon = ορθοδοξον). Az összetett szó első része az „orthosz, orthé, orthon” (ορθός, ορθη, ορθον) melléknév, amelynek jelentése egyenes, helyes, igaz, második része a „doksza” (δοξα) főnév, amelynek jelentése gondolat, vélemény, dicsőség, tantétel, dicséret. Az ortodox tehát igaz hitűt, helyesen gondolkodót, az ortodoxia pedig az igaz hitet jelenti. A pravoszláv szó az ortodox szó szerinti szláv fordítása. Nincs köze tehát a nép- és nyelvcsaládot jelölő szláv szóhoz. A „szlavjanin” (славянин = szláv) és a „szlava” (слава = dicsőség) szavak szógyöke ugyan azonosnak tűnik, azonban ez a véletlennek tudható be csupán. Sokan tévesen kizárólagosan a szlávok vallására gondolnak a pravoszláv szó hallatán, azonban a szó eredeti jelentése a szláv nyelvekben ortodoxot jelent, amely egyetemesen minden ortodox vallásúra vonatkozik. Az ortodox és az ortodoxia kifejezések az ókeresztény időkre nyúlik vissza. Görög nyelvterületen az ortodoxok önmagukat a szintén görög eredetű katolikus jelzővel is illetik, amelynek jelentése egyetemes. Gyakran szokták az ortodox kereszténységet „keleti kereszténységként” emlegetni, azonban ez téves megnevezés. Keleti kereszténység néven azért nem említhetjük az ortodoxiát, mert az ortodox kereszténység csak az egyik ága a különböző keleti keresztény irányzatoknak, amelyek (az ortodoxot is beleértve) nem feltétlenül csupán keleten vannak jelen. (Berki, 1984, 9-18. o.)

A kereszténység az egykori Római Birodalomban született és terjedt el. A Milánói ediktum 313-ban engedélyezte minden vallás, így a keresztények számára is a szabad vallásgyakorlást. A Nyugatrómai Birodalom bukását követően a keleti és nyugati kereszténység egyre inkább távolodni kezdett egymástól. Az egyházban a különbségek első sorban a filozófiai gondolkodás és ennek nyomán a dogmatika, a rítusok, a misztika, a művészet, az egyházi nyelv (keleten görög, míg nyugaton a latin volt használatban) az egyházszervezet és az egyházi törvények területein jelentkeztek. Az ellentétek az 1054-es nagy egyházszakadáshoz vezetettek, amely mind a mai napig fenn áll. (Berki, 1984, 19-74. o.) Jelen tanulmány a konkrét történelmi eseményekkel és okokkal nem kíván azonban foglalkozni. Térjünk át témánk, az ortodox kereszténység, főbb ismertetőjegyeinek rövid bemutatására. A következő oldalakon azt tárgyaljuk majd röviden, hogy az ortodox keresztények hogyan gondolkodnak a világról, önmagukról, a transzcendensről, a rosszról, a végső kérdésekről és milyen módon, milyen rítusokkal, milyen keretek között, milyen vallásos térben gyakorolják hitüket.

A világmindenség keletkezése

Minden korban, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül az emberek keresték a válaszokat az olyan kérdésekre, amelyek létünkkel, életünk okával és céljával, a világ megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségeivel voltak kapcsolatban. Az egyik ilyen kardinális kérdés a világ és a benne élő emberek keletkezésére vonatkozik. Számos teremtésmítoszt ismerünk, amelyek erre a kérdésre igyekeznek választ adni. (Alfejev, 2005, 20-25. o.) A keresztények, így az ortodox keresztények is úgy tartják, hogy a világmindenségben minden azért létezik, mert Isten akarta, hogy legyen. A Biblia szerint Isten hat nap alatt teremtette a világot, ez azonban nem azt jelenti ortodox felfogás szerint, hogy ez hat átlagos (24 órából álló) napot jelentene. Már csak azért is kizárható a mi fogalmaink és felfogásunk szerinti idő fogalom használata, mert a huszonnégy órából álló napok váltakozása a Nap égitesttől függ, amelyet azonban Isten a teremtés könyve szerint csupán a negyedik napon teremtett. „…az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.” (2Pt 3,8) Többek között az említett bibliai idézetre is hivatkozva az ortodox hagyomány szerint a Bibliában a „nap” szó egy bizonyos időszakot jelent. Ezzel együtt pedig a hetedik napra úgy tekintenek, mint amely még nem ért véget és még ma is tart, mivel a hetedik napon Isten nem mondta azt, hogy „lett este és lett reggel”. Az ortodoxok nyolcadik napról is beszélnek, amely az eljövendő örök életet szimbolizálja. A teremtés kezdetén alkotta meg Isten az időt. A mi világunkban van múlt, jelen és jövő, de a történelem végén mindez megszűnik és az eljövendő örök életben megszűnik majd az idő. A teremtett világmindenség azonban a világ végén nem szűnik majd meg létezni, hanem örökkévalóvá válik, vagyis egy magasabb rendű létben fog részesülni minden. (Alfejev, 2005, 53-54. o., 61-70. o.)

A kereszténység előtti korszak ortodox felfogás szerint

A kereszténység előtti világot nagyrészt a többisten-hívő vallások népesítették be. A görög filozófusoknál megjelennek ugyan az egyetlen istenről szóló elképzelések, de az ortodox keresztények szerint ezek az elképzelések inkább az emberi elme elképzelései voltak. Úgy tartják, hogy az ember a filozófia segítségével, önerejéből kereste az Istent, de azt el nem érhette, ezért az Isten elvont és távoli maradt számukra. Akadtak olyanok is a kereszténység előtti korban, akik úgy hitték, hogy Isten megteremtette a világot, aztán magára hagyta azt és többé már nem foglalkozik vele, nem avatkozik bele az emberek életébe és a világ alakulásába. Az ortodox keresztények szerint, akárcsak a katolikus, sőt a többi keresztény felekezet szerint is, Isten a sok nép közül kiválasztott egyet, a zsidó népet, amelyre rábízta az Önmagáról, Önmaga és az ember kapcsolatáról, a világ teremtéséről, a lét értelméről szóló tudást. A keresztények szerint Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes, Illés és a többi ősatyák és próféták (ahogy az ortodoxok nevezik Őket) nem csak elmélkedtek az Istenről, hanem személyes kapcsolatba is kerültek Vele. Az ókori zsidók az Istenről szerzett tapasztalataikat összegyűjtötték és leírták. A több kisebb terjedelmű könyvből álló gyűjteményt Biblia néven hagyták az utókorra. Az ortodoxok, ahogy a többi keresztény felekezet is úgy tartják, hogy a Biblia nem emberek által kitalált és leírt könyvekből áll, hanem azok tartalma Isten leírt szava, amelyet kiválasztottjain keresztül nyilatkoztatott ki választott népe számára. Isten Ábrahám által szövetséget kötött a zsidó néppel. „Megajándékozlak szövetségemmel, és nagyon megszaporítom utódaidat. Ekkor Abrám arcra borult, Isten pedig így szólt hozzá: Ez lesz az én szövetségem veled: Sok nép atyja leszel! Nem neveznek többé Abrámnak, hanem Ábrahám lesz a neved, mert sok nép atyjává teszlek. Nagyon megszaporítom utódaidat, népeket támasztok belőled, királyok származnak tőled. Szövetségre lépek veled, sőt utódaiddal is, örök szövetségre minden nemzedékükkel. Mert Istened leszek, és utódaidnak is.” (1Móz 17, 1-7.) (Alfejev, 2005, 18-25. o.)

Mózes a Sínai-hegyen személyesen beszél Istennel, de Istennel csak Mózes beszélhetett, a nép nem, mert az Ő lényege felfoghatatlan lett volna az emberek számára. „Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! Az Úr így felelt: elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” (2Móz 33, 18-20).

Isten Egyiptomból kivezeti népét úgy, hogy lángoszlopként halad előttük. Vagyis közöttük van, velük van. Salamon király templomot emel Istennek és kéri, hogy éljen abban és legyen az Ő népével. A templomot sűrű felhő töltötte be és ezért Isten lényegi valója homályban, titokban maradt még a papok előtt is. Az az Isten, aki felfoghatatlan és befogadhatatlan, hiszen mindenütt jelen van és mindent betölt, aki mindent teremtett és minden fölött áll most mégis leereszkedik az Ő választott népéhez, a zsidó néphez és közöttük él abban a házban, ahol helyet adtak Neki. Istent azonban még mindig senki sem láthatta. Isten az emberek számára megismerhetetlen marad ugyan, de mégis annyira közelivé válik, hogy a nép „én Istenemnek”, „mi Istenünknek nevezheti Őt.

A fentiekből láthatjuk, hogy az ortodox Egyház szerint az Egyház ószövetségi előképe az Isten által kiválasztott Izráel népe volt.

Isten

Az Isten neve a Jahweh (יהוה) annyit jelent, mint aki létezik, „Aki Van”. Ez az elnevezés arra utal, hogy Istenre úgy tekintenek, mint létező valóságra. A többi létező létéhez képest a Biblia Istene önálló és elsődleges létező, mindenki és minden felett áll. (Alfejev, 2005, 27-33. o.) Mindennek oka és célja, vagyis kezdete és vége. Minden létező azért van, mert ő teremtette, mert Ő akarta, hogy legyen és mindennek célja is az Isten. Ezt szokták a művészi ábrázolásokban a görög ABC első és utolsó betűjével jelölni, amely az alfa és az omega (Α Ω). Ő nem csak az anyagot, hanem az időt és a teret is alkotta. Ezért azt mondják Róla, hogy Ő idő, tér és anyag felett áll, de ugyanakkor át is hat minden létezőt. Mindenütt jelen van úgy, hogy közben nem vegyül össze a teremtett dolgokkal. Isten számára nem létezik idő és tér, mert azok felett áll. Így elmondhatjuk, hogy mindig, mindenütt jelen van és az egész történelem az idők kezdetétől a végéig előtte van. Egyben látja a történelmet. Számára nem létezik múlt, jelen és jövő. A liturgián, amikor a pap átváltoztatja Jézus testévé és vérévé a kenyeret és a bort, az emberek nem csupán megemlékeznek az utolsó vacsoráról (ortodox szóhasználat szerint: titkos vacsora) és Krisztus kereszthaláláról, hanem misztikus módon kilépnek az időből és a térből és részesévé válnak az egykori eseményeknek.